Életünk a sport – avagy a szervezők is választanak I.

  •  
  •  
  •  
  •  

Tanúk előtt kijelenthető, hogy előbb tudtam rúgni és dobni a labdát, mint magabiztosan járni. Természetesen mindezt bal lábbal és bal kézzel. És nem, nem „kétballábasként” és nem „kétbalkezesként”, melyet sokan próbálnak lecsapni ilyenkor

A Sportágválasztó Magazin új sorozatában a Szervező Iroda kollégai mesélnek arról, hogy milyen kapcsolatban állnak a sporttal, egészséges életmóddal és hogyan találtak rá szeretett sportágukra, vagy nem. Először Feith Tímea, vagy ahogyan mi itt bent becézzük, Timó mutatkozik be.

A sport szeretete édesapámtól gyökerezett, aki őmaga focizott és kézilabdázott komolyabb szinten, majd engem indított el és kísért végig a sport felé vezető úton.

Engem már három éves koromban elkapott a láz, hogy mozogjak, lekössem az energiáimat és hódoljak a sport iránti vonzalmamnak. Kicsit meglepő módon, lányként a focit választottam sportágamnak elsőként. Óvodás koromban csatlakoztam a váci Fitt-Fut Alapítvány szervezte futball csapathoz, melyet rajtam kívül, csak fiúk alkottak. A bal lábamnak hasznát vették, hiszen ez több mozgásformában is nagy előnynek számít, itt sem volt másképp. Bevallom nem volt könnyű helytállni annyi fiú között az edzésen, a mérkőzéseken, a bajnokságokon, a diákolimpiákon, de szerencsére a beilleszkedés jól ment és előbb-utóbb elfogadtak, sőt „egyenrangúnak” is tekintettek. Mondhatni fiúk között nevelkedtem, fiús közegben, egy fiús sportban. Rengeteg élményt gyűjtöttünk együtt, szép eredményeket értünk el, egy baráti társaság voltunk. „Nézzétek az egy lány a fiúk között.” – nem volt olyan város, ország, edzőmérkőzés vagy téttel bíró összecsapás, hogy ezt ne hallottuk volna a bemelegítés során. Ezt természetszerűleg nem lehetett sokáig így folytatni, a feljebblépéshez (női csapat) több változást is alkalmazni kellett volna az életemben, melyet nem léptem meg, így az általános iskola alsó tagozatában felhagytam ezzel a sporttal.

Abban viszont biztos voltam, hogy a sportra szükségem van, ezért mást kerestem. A váci Radnóti Miklós Általános Iskola felső tagozatos diákjaként az iskola lány kosárcsapatába szerettem volna bekerülni. Szabadidőmben lejártam a suli udvarára és dobálgatni kezdtem. Néhány fiatal, akkor középiskolás korú, jól kosárlabdázó srác egy idő után tanítani kezdtek látva kitartásomat és, hogy mennyire szeretnék jó lenni. Tehát mondhatni az utcán tanultam meg a kosárlabda alapjait. Ennek eredményeként „felvételt nyernem” a kosárcsapatba, mellyel szép sikereket értünk el az iskolai diákolimpiákon, versenyeken, számos éremmel és kupával, valamint néhány egyéni díjjal is gazdagabb lettem. Ezzel párhuzamosan az atlétikába is belekóstoltam, csapatban váltót futottunk, egyénileg pedig a kislabdadobás állt hozzám a legközelebb. Ennek komoly kihatása lett a következő időszakra is, hiszen itt ismertem fel igazán, hogy nagyot és erőset tudok dobni…

Egy rövid kitérővel – mely megalapozta egy későbbi sportág jelenlétét a mindennapjaimban – szót kell ejtenem arról a szenvedélyről, arról az életérzésről, mely 6-7 éves koromban elkapott, majd magához láncolt és a mai napig az egyik legfontosabb dolog az életemben. A szurkolás a váci női kézilabda csapatnak. Apukámmal jártam ki a mérkőzésekre, eleinte félve, meghúzódva, bátortalanul, majd lettem néhány hónap múlva a 2004-ben megalakult szurkolói csoport dobosa, majd mára főszurkolója.

Ez kellett ahhoz, hogy ha bár nem is magamtól (apa csempészte be az edzőruhát a táskámba), de részt vegyek a Váci NKSE kiválasztóján. Beálltam, esélyt adtam magamnak és megérte. Öt évet töltöttem el az első osztályú csapatnál, – balkezesként, mely itt is hatalmas előnynek számított – játszottam a serdülő, ifjúsági és junior bajnokságban a jobbszélen, életre szóló barátságokat kötöttem, jártam az országot csarnokról-csarnokra, nevettünk és sírtunk együtt, nagy hatással volt az életemre.

Ennek a sportágnak és összességében a „sportpályafutásomnak” az érettségi után lett vége, hiszen eljött a döntés ideje, mely sokaknak ismerős lehet. Tanulás vagy sport. Utóbbinál nem láttam reális esélyt arra, hogy ebből profi karrier legyen, így az előbbi mellett álltam ki.

Az Eszterházy Károly Főiskola sportszervező szakát végeztem el, kiállva amellett, amit már a nagy döntés előtt is elhatároztam, hogy mindenképpen a sport mellett maradok. Még ha nem is „aktívan” teszem ezt, hanem másokat hozzásegítve ahhoz, hogy megtalálják annak minden szépségét, mely nekem is megadatott.

A munkám lehetőséget ad arra, hogy ezt nap, mint nap teljesítsem és a sport ilyen formában legyen jelen az életemben. Bár énmagam nem végzek edzéseket, nem sportolok egy egyesületnél sem, szeretnék minél sportosabb, egészségesebb életmódot élni, újabb és újabb célokat felállítani magam elé és elérni azokat.

A sport mellett kitartani, azért hálásnak lenni és tisztelni azt, hiszen mindent ennek köszönhetek.

FIGYELEM! A Nagy Sportágválasztó - A SPORT NAPJAI rendezvénynév VÉDJEGYOLTALOM alatt áll. A rendezvénynév részbeni vagy egészbeni jogosulatlan használója védjegybitorlási vétséget követ el!