Életünk a sport – avagy a szervezők is választanak IV.

  •  
  •  

2-3 éves lehettem, amikor édesapám a szegedi lakótelep mögötti bitumenes „dühöngőben” gurította felém a labdát, izgatottan várva, hogy pontosan visszapasszolom neki azt. Miután sokadik nekifutásra sem sikerült a mutatvány, legyintett egyet, és lemondóan megjegyezte: ebből a gyerekből sosem lesz focista. Természetesen labdarúgó lettem.

Édesanyám válogatott atléta volt, fő számának a 200 és a 400 méteres síkfutás számított, édesapám pedig futballistaként 1984-ben ifjúsági Európa-bajnoki címet szerzett a korosztályos nemzeti csapat oszlopos tagjaként, az Újpesttel pedig első osztályú bajnoki aranyat ünnepelhetett 1990-ben. Testvéreim közül Norbert az NB II-es Békéscsaba labdarúgója, András Svájcban kézilabdázik, Nóra húgom szintén labdarúgó, az U19-es női válogatott tagja, Ohát Zalán pedig Világkupa-győztes dzsúdós lett.  A sport tehát meghatározta nem csak a családom, de az én életemet is, a mai napig.

A bevezető részben taglalt sportágválasztás azonban korántsem dőlt el ennyire hamar az esetemben, sőt. Szegeden születtem, és mint minden kisfiú, én is hatalmas mozgásigénnyel voltam megáldva: miután megtanultam úszni, rövid ideig kacérkodtam a kajak-kenuval, általános iskolában kézilabdáztam (kitűnő csapata volt akkoriban a Madáchnak, osztálytársaim közül többen NB I-es és válogatott játékosok lettek), majd hirtelen a tatamin találtam magam, egy karate edzésen és ott is ragadtam több évig – bevallom, különösebb sikerélmény nélkül, jellemző, hogy még a sárga övig se jutottam el…

Mivel a küzdősportban nem találtam meg a számításaimat, édesanyám javaslatára a következő „állomás” az atlétika lett. Bandur Laci bácsi kezei alatt remek közösség formálódott a Felső-Tisza parti stadion ütött-kopott salakpályáján, ráadásul a szakmai munkára sem lehetett panasz: a 4×100 méteres váltónk 2001-ben országos bajnokságot nyert, ennek a villámgyors négyesnek lehettem én – ha jól emlékszem, a sorrendben második – tagja. Szerettem futni, valószínűleg egy jó kétszázas vagy négyszázas vágtázó lett volna belőlem, sorra nyertem a megyei versenyeket és országos szinten sem számítottam rossz versenyzőnek a korosztályomban, mégsem éreztem azt, hogy ebben a sportágban teljesedhetnék ki igazán.

Kamaszkoromban a nyári szüneteket rendszeresen hatalmas biciklitúrákkal és reggeltől estig tartó focizással töltöttem szülővárosom játszóterein és grundjain. Ha pedig nem kint, a szabadban rúgtam a bőrt, akkor otthon gombfociztam éjjel-nappal, a különböző sportújságokból ollóval kivágva az aktuális kezdőcsapatok tagjainak arcképét – megszállott focibolonddá váltam. 12 éves koromban labdaszedő lehettem a 15 ezer néző előtt lejátszott Szeged LC-Győri ETO focimeccsen, az ott érzett adrenalinlöket hatására pedig elhatároztam, hogy én is szeretnék egyszer nagy stadionokban, sok szurkoló előtt futballozni!

A sportágváltásra még két évet kellett várni (addig továbbra is atletizáltam, illetve a szabadidőmben a téren fociztam a barátaimmal), végül 14 évesen lettem először igazolt labdarúgó a Szegedi VSE csapatában. Később a sok-sok korosztályos és felnőtt válogatott futballistát kinevelő Tisza Volán SC „műhelyébe” kerültem, ahonnan engem is hamar beválogattak az ifjúsági nemzeti együttesbe. 16 esztendős koromban mutatkoztam be az akkor másodosztályú felnőtt csapatunkban, majd egy rövid makói kitérőt követően alig húszévesen kerültem az NB I-es Diósgyőr gárdájába, amelynek színeiben bemutatkozhattam egy debreceni tévés meccsen az élvonalban. Bár kikaptunk, nekem mégis egy gyerekkori álmom vált valóra azzal a debütálással.

Miskolcon igazán labdarúgónak érezheti magát az ember, a rendkívül hálás és lelkes helyi szurkolótábor olyan szeretetet képes sugározni a csapat és a játékosok felé, amelyre a mai napig jó szívvel emlékszem vissza. Diósgyőrből Debrecenbe vezetett az utam: az aktuális bajnokcsapat játékosa lettem. Így, utólag visszagondolva, túl nagy ugrásnak bizonyult az akkori klubváltásom, mégiscsak egy Bajnokok Ligája csoportkörébe jutott együttesről beszélünk. Nem kaptam sok lehetőséget a Lokiban, ráadásul az egyik edzésen Korhut Misi, a válogatott jelenlegi balhátvédje olyan szerencsétlenül csúszott rá a lábamra, hogy elszakadt a bokaszalagom…

A kurta debreceni időszak után szerepeltem több csapatban is: Nyíregyházán, Szolnokon, Békéscsabán, Monoron, Orosházán és Gyulán, ahol értek ugyan részsikerek, de idővel már nagyobb hangsúlyt fektettem a tanulásra, mint a sportra. Miután szülővárosomban, Szegeden sikeresen elvégeztem a jogi egyetemet, a fővárosba költöztem, és az NB III-as Dabasban folytattam a pályafutásomat, egy váratlan lehetőségnek köszönhetően pedig a Nagy Sportágválasztó lelkes csapatába kerültem. A focit azóta a rossz térdem miatt abbahagytam, a munkám révén azonban szerencsére a sport napi szinten jelen van az életemben.

Az irodánk által koordinált projektek közül kifejezetten az Ötpróba szabadidősport-eseménysorozat tartozik hozzám, illetve Ecsedi Zsuzsi kolléganőmhöz, amely által rendkívül értékes rendezvényekkel és sportemberekkel ismerkedhettem meg, és már látom, hogy a versenysporton túl is van élet, nem is akármilyen! Az elmúlt években a munkatársaimmal több futóversenyen magunk is rajthoz álltunk, sőt, még a Balatont is áteveztük – igaz, bevallom, a foci azért olykor hiányzik.

FIGYELEM! A Nagy Sportágválasztó - A SPORT NAPJAI rendezvénynév VÉDJEGYOLTALOM alatt áll. A rendezvénynév részbeni vagy egészbeni jogosulatlan használója védjegybitorlási vétséget követ el!