Most értesültem a sajtóból, hogy István, vagy ahogy kollégáitól megtudtam Pityu, mindent bevallott.
Nem tudom pontosan, mi az a minden. Számomra áthatják ezt a folyamatot a kérdések, több szempontból is:
A lakókörnyezetünkben is sok a tisztázatlan kérdés, fantázia, értetlenség. Fontosnak tartom, hogy ezeket tisztázzuk – amire tényszerű választ lehet adni – hogy ne legyenek tabuk, vagy túlmisztifikált történetek. Kőbánya-Kertvárosban jövő hét elején lesz egy lakossági fórum a történtekkel kapcsolatban, ahol képviseli magát a polgármesteri hivatal, a rendőrség, a kérdésekre én is szívesen válaszolok, jelen lesz a boltvezető, ahol H. István dolgozott. Remélem, tudunk tervezni, szerepet vállani abban, hogy olyan környezetet teremtsünk, ahol szívesen élünk.
Rengeteg kérdéssel tisztelnek meg mindazok, akik erőszakot szenvedtek el, vagy akiknek a gyermeke szenvedett el erőszakot. Az örök miértek, amire sosem lesznek válaszok. Egyszerűen azért, mert ha a bűnre és a rosszra indokot, magyarázatot találnánk, azzal legalizálnánk. Egy közösség részévé lettem, mely közösséget nem én választottam, de hálát adok értük.
Merészebb riporterek megkérdezték, hogy a szembesítésen szeretnék-e valamit kérdezni H. Istvántól. (A törvény lehetőséget ad rá esetemben, hogy nem teszi szükségszerűvé a szembesítést, így vélhetően nem lesz.) Azt mondtam erre, hogy bennem nem maradt kérdés. A támadás időtartama a mentő megérkezéséig futóórám adatai szerint 40 perc volt. Ebből kb. 10-12 perc volt a fizikai bántalmazás része, mikor a támadó az agresszióját élte meg, a fennmaradó időben, mikor a szexualitását élte meg, a viselkedése megváltozott – az én érzéseim és állapotom ugyan úgy kívül maradt az általa megélteken, de tény, hogy megváltozott. Kérdéseket tehettem fel. Ez stratégiailag jó időhúzás volt, mert a felé irányuló kérdésekkel úgy éreztem, hogy a figyelme egy részét saját magára irányítom vissza, ami addig sem a libidóját erősítette, másrészt bármilyen furcsán is hangzik megpróbáltam emberibbé tenni a helyzetet a beszéd által.
A kérdésre adott válaszai általam nem ellenőrizhetők, de elgondolkodtatók, így most veletek is megosztom:
– Téged bántottak már?
– Igen.
– Ki bántott téged?
– Az apám.
– Emlékszel rá milyen volt?
– Rossz.
– És nekem most milyen érzés szerinted?
– Sajnálom, bocsánat. Tudom, hogy ezt meg fogom bánni és rossz lesz.
– Tudsz rajta változtatni, még nem tetted meg, amiért elkaptál. Szétverted mindkét szemem, hagyj itt, azt sem látom merre mész.
– Nem, bocsánat!
– Fáj az arcom, nagyon fázom, és a szemem is vérzik. Engedj el, és megbocsájtok!
– Nem.
…
– Mit csinált apád, mikor bántott?
– Vert. Egészen 25 éves koromig.
– Hány éves vagy?
– 30
– Csak akkor nem bántott, mikor intézetben voltam.
– Hol voltál?
– A Petőfiben.
– Nem ismerem. Hol van?
– Budapesten.
…
– Nekem van két nagyon aranyos gyerekem, ők most otthon alszanak. Nagyon fontosak nekem. Neked van gyereked?
– Nincs. Nem lehet.
– Szoktál kurvázni?
– Néha igen.
– Nem vagy nemi beteg?
– Nem.
– Volt már, hogy más alkalommal is bántottál nőt?
– Volt.
– Kit bántottál?
– A barátnőmet, amikor megcsalt.
– Szoktál magaddal fegyvert hordani?
– Igen.
– Most van nálad?
– Igen.
– Adok neked annyi pénzt, amennyi kell. Mondd meg, mi az az az összeg, amiért elengedsz!
– 10 000 forint.
– Hogyan intézzük?
– Nem engedlek el!
…
– 15 éve élek házasságban a férjemmel és nem voltam ez idő alatt mással. Neked van feleséged?
– Egy barátnőm van.
– Akkor miért nem vagy vele?
– Ő is szokott mással lenni.
…
– Öltél már embert?
– Igen.
– Engem el fogsz engedni?
– Igen.
– Mikor fogsz elengedni?
– Ha szexeltünk!
Mindeközben manuális és orális szexre kényszerített. Olykor itt mindeközben az is elhangzott, hogy „kussoljak”, és hogy „ne rángassam” – mármint a péniszét. Ebben az időszakban már nem ütött meg. Az arcom vérben volt, a testem, amivel szándéka volt, szinte sértetlen.
A férjem érkezését a hangja alapján érzékeltem:
– Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte, még nem felismerve engem. Véres, kibontott hajam takarta az arcom és hason voltam.
– Semmit, mi közöd hozzá! – H. István
– Segíts! De jó, hogy itt vagy!
Ebben a pillanatban én örömet és szabadulást éreztem és éltem át, miközben a férjem, akinek ebben a pillanatban tudatosult minden, fájdalmasan ordított fel, miközben felkapta H. Istvánt!
…
Az esettel kapcsolatban bennem nem maradt kérdés.
Hogy a felesége és a gyermeke – mint kiderült, hogy van – és hogy mi lenne számukra segítség, ez érdekel, de az őket is megillető adatvédelem miatt, erről nincs információm.
A 11.09-én megjelent hivatalos forrás szerint H. István combján karmolások voltak.
Ha én a fizikai bántalmazás után ellentámadásba kezdtem volna, úgy gondolom vagy halálos vagy a történteknél súlyosabb sérüléseket szenvedtem volna el. Magasságban legalább 30 cm volt köztünk és súlyban is kb. a duplája. Nincs technikai tudásom az önvédelemhez. A célom a menekülés volt és a magam védelme.
Hogy mindezt az alkohol okozta-e? A felelősségvállalás szempontjából lényegtelen. Az alkoholszag ellenére az ütések pontosak voltak, a futása gyors és céltudatos, beszéde jól érthető, egyensúly érzéke nem labilis. Azt, hogy volt-e személyiségzavara vagy pszichés betegsége, a megfelelő szakemberek vizsgálatából kiderül.
Magánéletünkben tovább kísérnek a kérdések:
- Mikor lesz felugró képektől mentes szexuális életünk?
- Meddig tart a félelem, ha futóruhás férfit látok, akkor is az jut eszembe „milyen bizalmat keltő álca lehet, ha futónőt szeretne megtámadni” – bocsánat a gondolatért minden nemes lelkű férfitól!
- Életünk első kravmaga órája után meddig fogunk még járni? Beköltözik a családi sportéletbe pluszba az önvédelmi sport?
Valószínűleg az olvasókban is vannak kérdések. Igyekszem választ adni azokra, melyek talán bennem megfogalmazódnának. Relatív jól vagyok. A kommunikáció sokat segített abban, hogy kívülről tekintsek saját helyzetemre, és hogy úgy érezzem, hogy a velem történő dolgok kontrollja ismét az én kezemben van.
A történteket már nem szívesen mesélem újra és újra – akit érdekel itt, a blogomban megtekinthető – a kampány viszont sokat jelent számomra. Bármilyen furcsán hangzik, úgy érzem – és ehhez ragaszkodom is – hogy utólag értelmet ad (részben) a történteknek, amennyire ez lehetséges, és a kiutat mutat a félelemből a megoldáskeresés felé.
- A gyerekek láthatóan jobban vannak, most hogy elmúltak az arcomról a sérülések, bár foltokban még mindig kettős látásom van – amiért „8 napon túl gyógyuló” a sérülésem – és nem emlékeztetik őket a foltok és a púpok a történtekre.
- Laci azt mondja jól van. Van egy közös traumánk, amin belül neki és nekem is van egy saját traumánk. Ugyan abban a „történetben” más „szerepben” más traumát szenvedtünk el, amit másként dolgozunk fel. Azt látom, hogy neki most nehéz és neki is meg kell találni azt a megoldást, ami számára a biztonság érzését adja mindazzal kapcsolatban, ami neki fontos.
Elképesztő történetek érkeznek hozzám, rengetegen fogadnak a bizalmukkal és velem osztják meg saját történeteiket. Szeretném, ha a Run Away! kampány nem csak az én hangomon szólna, szeretném, ha minél többen elmondanák, velük mi történt. Szeretném, ha csatlakoznának hozzánk szervezetek, magánszemélyek, akik velünk együtt szívesen formálják a világot és szívesen tesznek az erőszak ellen.