A baranta a IX. század és a XX. század között élt magyarság harci kiképzési formáira épülő, fegyveres és pusztakezes harcművészeti irányzat, hagyományos népi és harci értékeink közvetítője. A sajátos magyar hagyományokon alapuló, testi, lelki és mentális fejlődést kutató, a gyakorlati eredményeit a mindennapi életben használható tudássá formáló szellemi műhely. Szűkebb értelemben a történelmi hagyományos magyar harci testkultúra, a népi testkultúra, a népi munkakultúra, a hagyományos magyar gondolkodásmód, életszemlélet és nevelés köré épülő, a magyarság jellemző jegyeit magán viselő önálló harcművészeti stílus. Tágabb értelemben a magyar népi kultúra, az azt vizsgáló magyar tudósok által megfogalmazott „természetes rendszerek” törvényszerűségeire épülő sajátos életfilozófia, pedagógiai iskola és patrióta közösségi mozgalom, amely a magyar kultúra (népi és magaskultúra) minden területét felölelve egy egységes magyar műveltség, egy homogén műveltségű közösség alapjait kívánja megteremteni.
A baranta közösségek munkája az egyéni és közösségi élet összhangjának megteremtésére, annak a folyamatosan gyarapodó emberi értékek mentén történő megélésére, az elődök tiszteletére törekszik, és az eljövendő nemzedékek életterének biztosításáról szól. A baranta mozgalom az élet tartalmas megéléséhez szükséges múltbeli és jelenkori tudásanyagot folyamatosan feldolgozza, azokat sajátos, hagyományos alapelvek szerint értelmezi, egyedi technikai és módszertani eljárásokkal kezeli. Fő szellemi hátterét Karácsony Sándor, Kodály Zoltán, Németh László és az ún. „harmadik utas” népi írók munkái adják. A baranta pedagógiai elképzelése szerint a nevelés létrejöttéhez a nevelők és a növendékek sajátos közösségére van szükség. Az ember társas viszonyulásai jogi, művészi, tudományos, társadalmi és vallásos formájúak lehetnek. A barantások a magyar hagyományokra alapozva meg kívánják erősíteni és újítani ezeket a formákat.