Sárvári 12 órás futóverseny

– A legjobb futók sosem mennek ugyanarra a versenyre. Olyat választanak, ahol tudják, hogy nyernek.

Ez a kijelentés nyomokban igazságot tartalmaz. A nevezettek listája szerepet játszhat a versenyválasztásnál. Nem jellemző, hogy egy futó, akinek ismert eredményei vannak, el tudjon menni egy versenyre feltöltődésképpen, úgy, hogy ne nyerjen, mert leírják. A versenyválasztás lehet stratégia, de leginkább motiváció kérdése.

– Vikikém! Kéne még egy hosszút menni az Eb előtt. (24 órás Európa-bajnokság, 2018. május 25–26.) Sárváron egy 12 óra, az jó lenne. Sárvárt szereted.

– Szeretem Attila, de ha 12 órás, akkor azt meg kéne nyomni.

– Nem kéne, csak egy hosszú edzés, hogy magadra figyeljél, kipróbáljad a frissítésed, és hogy legyen egy kis önbizalmad az Eb-re.

– De hát mindenki jön az Eb-s csajok közül, és ezt a versenyt 4 éve mindig Zsuzsi nyeri. Az eddigi legkeményebb női mezőny lesz. Hol lesz abból önbizalom, ha ebbe beleállok?

– Ha te csak magadra figyelsz, és azt futod, amit tudsz, az egy olyan eredményt fog adni, amivel te megelégedsz.

Belső motivációból tudok futni, erőből nem. Aszfaltos, körözős versenyt választottam célversenyként, hogy Magyarországot képviselhessem, az engem mágnesként vonzó terepultrák helyett. Ez tudatos fejmunkát kíván tőlem: színes gondolatokat a szürke aszfalton, belső utazást a monoton körökön. Ezt úgy lehet jól csinálni, ha belülre figyelek.
Mindenki szeret győzni. Én is szeretek. Így szerettem életem első 12 órás versenyét, amit 2010-ben nyertem itt, és 2015-ben és 2016-ban is szerettem, hogy a 24 órás győzelmem országos bajnoki címmel járt.

Idén Laci nélkül indultam Sárvárra. Házasságunkkal minden rendben, csak a szombati munkanapot nem tudta kivenni. Hiányozni fog, mint társ és mint „közönség” – a dráma előadásaimhoz.

Az Eb-re is nélküle megyek, mert a gyerekek időtöltését azalatt nem tudjuk máshogy jó lelkiismerettel megoldani. A frissítésben Csécsei Beus fog segíteni, akárcsak most, a „főpróbán”.

Pénteken elmentem topot venni, ahonnan tincsekben fonott hajjal tértem haza, top nélkül. 😀 Talán női szeszély, talán szükséglet-kikristályosodás. Jó döntés volt. ☺
A család felrakott a vonatra – ahol nem bőgtem el magam az induláskor. Az út egyszerre volt magányos retrobuli és elmélkedés egy, épp az ágtól elváló levélről.

Tárnokon a szélrózsa 3 irányából érkezve találkoztunk Csécsei Zolival és Beussal. Innen autóval közelítettük meg a történelmi helyszínt: a sárvári várat. Átbeszélgettük az utat, ami egy nem tervezett mentális rákészülés volt. A pozitív gondolatok erejéről, a tudatosságról, lehetségesről, lehetetlenről, határokról gondolkoztunk együtt.
21.15 körül érkeztünk meg. Az én szállásom a csapattársaimmal a Várkapuban volt. A szállás étterem részében vártak a többiek, és még addig is, míg benyomtam egy forró paradicsomlevest. Amilyen gyorsan lehetett, eltettük magunkat másnapra. A sárvári harang. Kongatott. Sokat. Szerintem negyedóránként. Itthon gyereknyöszörgésre felriadok. Így a harangszóra szinte vigyázzba vágtam magam, és az AK42-est a vállamra kapva mentem csatába – szinte!

Reggel 7 előtt ébredtünk. 10-ig volt még időnk elkészülni. Betáraztam a „kindertojásokat” – ezekben tartom az óránként beszedendő étrendkiegészítőket. Beussal még egyszer átbeszéltük a frissítést. Nem siettem le. A rajt előtti beszélgetések már nem tudnak hozzátenni a versenyhez. Kockázatos a sporttársak izgalomtól hadart problémáit hallgatni vagy a versenytársak manipulációit – ez NEM volt, de előfordulhat. Nem kockáztatok. Számomra ez a csend ideje.

Két éve a rajtban Lubics Szilvivel és Maráz Zsuzsival is beütött a dresszkód, és ugyanolyan ruhát választva álltunk a rajtban: fehér kompressziós szár, fekete gatya, fehér póló, fehér sapka.

Lehet, hogy egy díjátadó gálán blama, de itt poén volt, hogy ugyanolyan topban és sapkában jelentünk meg Zsuzsival megint – szerintem elég erős reklám a két márkának. ☺

A rajtban mégis jó volt találkozni a csapattársakkal. Asszem azért, mert számomra az Eb elsősorban csapatverseny. Igazából NEM AZ, de az országokat az adott ország 3 férfi és 3 női versenyzőjének eredményét összeadva rangsorolják.

Egyéni lehetőségek is adottak, de a versenyzők szívósságát, rutinját és eredményességét összeadva, hihetetlenül jó magyar válogatott áll majd rajthoz! Kérlek, legyetek velünk gondolatban, jó érzéseitekben, mi pedig legjobb tudásunk szerint képviselünk titeket! A bíztatásotok és együttérzésetek erőt ad nekünk a hétköznapi munkában és a családi teendők közt, és bizonyíték számunkra és mások számára, hogy amatőr futóként is érdemes nagyot álmodni, és nem sajnálni a szabadidőt, akár éveken át az elkötelezett edzésmunkától, ami MINDEN EMBER kiváltsága lehet.

10.00-kor rajtoltunk. A hőmérséklet 25 fok felett járt. Topban indultam, fehér sapi meg napszemcsi tarcsiban Beusnál.
Már vagy egy órája futottunk, mikor kiderült órátlan önmagam számára, hogy még csak fél órája futunk. A tervezettnél hamarabb kezdtem meg a melegtől való szenvedést, így aztán gyorsan jobb helyet találtam a sapinak meg a szemcsinek. Túlélő fokozatra váltottam, ami annyit tesz, hogy a cél nem az iram fenntartása, hanem az állapotomé. Ismerem magam: ha kitartok a melegben, visszatér az erőm, és el fogok tudni indulni. A kérdés csak az, hogy meddig tart a meleg, és hogy addig kitartok-e?

Szafari kalapos srác futott fel rám:

– Szia, Viki! Tudod, ki vagyok!

– Nem. (Nem volt mit szépíteni.)

– Büki Tivadar vagyok. Együtt fogunk futni az Eb-n.

Váltottunk pár mondatot. Nyugtáztam: + 1 gyors, pozitív mentalitású, sportember a csapatban. Juhéjj!

Beus minden körben, mint a jó vendéglátó, itatott. Húztam a feleseket: gyümölcslevet vagy zöld teát, „felrázva, nem keverve”, jég nélkül. Mert arra tegnap sajnáltunk az időt, ma reggelre meg nem termette meg a hűtő, Sárváron pedig tudtommal nincs kereskedelmi forgalomban.

– Peti már úton van Budapestről ide, hoz jeget – nyugtatott Attila edző bá’.

Nem tudtam mennyit hoz, de azt igen, hogy későn. Mikor megérkezett, mégis úgy gondoltam, persze: a legjobbkor jött. ☺

A verseny 2. órájában megkaptam az első köröm Zsuzsitól és Lillától. Lillát talán kevésbé ismeritek. Idén a 4 napos Balcsit nyerte. Szépen gyűlnek a kilométerei a brutálisan gyors alapsebessége mellé. Ha meglesz az önbizalma és a tapasztalata, verhetetlen lesz. Komolyan. A kérdés az, meglesz-e? Hajrá Lilla!

A számomra agyilag feldolgozhatóbb mértékegységben kezdtem számolni:

– 3. szelet! Enyém a 12 szelet torta negyede! – gondoltam a futam 3. órájában.

A verseny feléig számomra a legmotiválóbb, ha törtekkel számolok: egyhatoda, egynegyede, egyharmada, fele. A háromnegyedénél mindig borulok egy kicsit, mert arra még nincs ötletem, hogy dolgozzam fel, hogy már túl vagyok 80 km-en és még egy 6 órányi verseny hátra van, de ha ezen túllendültem, óránként számolok visszafelé.

Most ugorjunk vissza a verseny 4. órájának környékére. Mindkét kezemben jégkocka, topomban és sapkám alatt is… és még van képem szenvedni.
Mint ilyenkor általában, „kristálytiszta jéghideg vizet kívántam, átlátszó üvegpohárból”. Ez a vágy minden ultrán utolér. Valamiféle életbe való kapaszkodást fejezhet ez ki számomra. Annyira könnyű észrevenni azt, ami nincs, ahelyett, ami van. Mondjuk 8 éve futottam itt életem első ultráját, és azóta nem sikerült összeírnom egy listát, amin rajta van:

– ne hagyd otthon az átlátszó üvegpoharad, hülye!

– meg a jégkockatartó sálad sem!

… mert akkor most talán az is itt lenne.

A nap legmelegebb szaka jött el. Zsuzsitól és Lillától megkaptam a második köröm, meg Bogitól is egyet – biztos, ami biztos. Erika ért mellém. A vécés terveimről meséltem neki – amit a 4. és a 8. órára terveztem meg. Majd mikor lekanyarodtam a mosdóhoz, őt is elengedtem. Most csak az számított, hogy ebből a pár perc pihenőből kihozzam a maximumot. Végre szereztem magamnak egy kis örömet a hűvös vécében. Mindenki nyugodjon meg. A feszítő vizelési ingeremnek engedtem utat, és egy egészséges székelés felett örvendeztem, hogy a frissítésem és én kompatibilisek vagyunk. A csap alatt lehűtöttem az ütőerem, és visszaálltam a mezőny ötödik helyére.

Felszívtam egy gyümölcspürét, míg az én elfogult edzőm azt hajtogatta:

– Nagyon jó! Te csinálod jól! Úgy mész, ahogy megbeszéltük.
Follow the flow-ék azt dalolták a fülembe: Rohanok, hogy a nevem egy olvadó jéghegybe véssem… és én velük értettem egyet.

Szavát sem hittem. Bár én is úgy éreztem, hogy erőm és döntéseim alapján a lehető legjobban megyek. De, hogy ezt négyen is eredményesebben csinálják a csajok, mint én, ezt megalázónak éltem meg. Ez butaság, de ilyenkor sok nyers érzést feldob az agy. Jó volt emlékezni, hogy Isten értékké tette számomra azokat a teljesítéseimet is, amiket értéktelennek ítéltek/ítéltem. Így nem befolyásolt senki véleménye, rossz értelemben sem, de jóban sem. Sajnos, ez csak így működik. Tudjátok, mi inspirált ebben a helyzetben? Hogy ebből a 4 kőkemény csajból 3 annak a magyar válogatottnak a tagja, aminek én is. Kemények, elkötelezettek és szívósak. Titeket, magunkat és egymást is képviseljük majd ugyanis.

Lassan telt, de eljött a következő óra, és felpattintottam a következő „kindertojásnyi” BCAA-t és elektrolitot – illetve Beus pattintotta fel, és tolta a számba menet közben. Felszívtam rá egy gyümölcspürét, a levegőbe szagoltam, és úgy értékeltem, hogy a hőmérséklet egy tized fokot esett…

Peti továbbra is adta a jégkockákat – amit ilyenkor erotikus filmbe illően rakosgatnak mindenhova a versenyzők.
Zsuzsival összejöttünk pár körre. Nem tudom miről dumáltunk, de korrekt hangulatú volt. Ráindult a zöld teámra, amiről azt a képet formálta, hogy testvérek vagyunk, mert egy cicin lógunk. Teatestvér félére gondolhatott, és még egy kicsit többre. ☺

A 6. óra délután 4-re esett:

• gratuláció a 6 órás versenyzőknek – szóban;
• továbbra is fokozott folyadék és só bevitel;
• Bogi hány;
• sapka le, zene fel.

Bogi. Kedvelem őt. Nem azt, ahogy kifejezi magát, hanem ahogy viszonyul dolgokhoz. Tudtam, kijön ebből is – nem vigasztaló ilyenkor, de volt még rá ideje –, ki is jött!

Áramlatba kerültem. Ez volt, amire vártam. Maradt erőm, és fel tudtam venni a saját ritmusom. A 7. órában ezt tetéztem egy koffeinnel, ami megdobott egy órára, de ugyanakkor túlpörgetett, és dehidratálttá tett. Nem tudtam annyit inni már, amennyit kellett volna rá.

Megindultam. Itt volt egy próbálkozásom, hogy tudok-e fordítani az álláson. Felmentem Zsuzsira, aki jól fel tudta venni a ritmusom, nyomtunk 2 lendületes kört, majd elengedtem. Nem érte meg kockáztatni. Innentől nem kaptam több kört a csajoktól. Jól mentem, nem kellett számolni, és nem is akartam. Amit tudtam, futottam. 130 km. Vajon meglehet-e a végéig?

„Saját magamat keresem ezen az úton… örök érvényű szabály, hogy felállok, ha elesek… HA NEM MENNÉK, AZ NEM IS ÉN LENNÉK” – énekeltem együtt Denizzel.

A 8. órában megjött a kísértés: a gyomrom émelyegni kezdett és a térdembe beleállt AZ a fájás. Igen, ez az a tünetegyüttes, ami miatt a vége előtt fejeztem be a 24 órás Eb-t és a futópados Guinness-rekord kísérletet. Ez volt az a két számomra fontos verseny, amire sokat tettem fel. Kudarcként éltem meg, és egy kiégés utáni újraépítés kellett ahhoz, hogy most itt legyek.

Persze, hogy megijedtem, hiszen ezek az ÉN „démonjaim”. Beusnak leadtam a drótot:

– Baaaaj! Vaaaan!

Kértem, hogy hívja Lacit, és imádkozzanak ők is, én meg futok addig, míg össze nem csuklik a lábam – mert olyan elerőtlenítő-féle ez a fájdalom. A futózarándoklatunk utolsó napjára gondoltam. Felidéztem, milyen érzés volt a fájdalom felett futni. Azalatt a pár kör alatt a gyomromat is próbáltam analizálni. Mivel nem rosszabbodott, arra jutottam, hogy a koffein okozhatta, és az epémmel minden ok.

Aztán „el sem tudtam mondani mennyivel jobban vagyok, mióta követem az áramlatot…” – hangzott a lejátszómból, és én is követtem…

„Fald a flow-t, értsd meg a lényeget, Amíg az ugrást élvezed, Addig nem baj, ha a léc rezeg” – és én faltam, értettem és élveztem. „…s a gyertyát minden hétvégén, két végén égetem.” Égettem.

Az utolsó két óra volt a verseny másik nagy tetőpontja. A térdem uralható mértékben fájt, ha fájt, így tudtam menni azt a jó lendületes iramot, abban a bizonyos lelkiállapotban, amiért ezt érdemes csinálni.

Az utolsó órában már nem kívántam kaját, és már nem is volt érdemes erőltetni. A Power Bar-os gumicukrot kértem Beustól. Tulajdonképpen undorító volt, de lement, és lett annyi energiám tőle, amennyi kell.
Este 10-kor, kellemes hűvösben fújták le a futamunkat. A vár gyönyörűen volt kivilágítva – és imádtam, hogy nem kell még vagy 100-szor körbefutnom, mint az elmúlt években.

128 kilivel zártam a 12 órás futást, a 2. helyen. Egyrészt kivoltam, hogy nem lett meg az a rohadt 130 km – ez a nemzetközi „A” szint 12 órán –, másrészt nyugtáztam, hogy jó állapotban és jó erőben fejeztem be az Eb előtti utolsó hosszú futást.

A szállásra azért nem tudtam volna úgy felmenni, hogy lazának tűnjek. A másnapi nehézségek, eredményhirdetés és a közlekedési bizonytalanságok miatt ma is itt aludtam – a harangtoronyban –, pedig a szívem és az eszem is otthon volt már.

Aki tisztességesen megfut egy 12 órást, az éjjel nem tud aludni. Szóval Yvette, a csapat- és szobatársam és én is tisztességesen tettük, amit kell, ezért meg sem próbáltunk rögtön lefeküdni. Lementünk Edzőnkhöz és a 24 órás versenyen futó csapattársainkhoz. Szurkoltunk, kajáltunk, sétáltunk, beszélgettünk, pihentünk, harangszót hallgattunk, erről nincs mit mesélnem többet.

A „várkörön” református templom áll. Mindig bevágytam, de szinte mindig 24 órát futottam itt, ahol a verseny záró dudája és az istentisztelet kezdő harangja kizárja egymást.

Most 2 sporttárssal mentünk le. Könnyed, igazi, mély és természetes érzés volt. Éreztem, hogy a helyemen vagyok, és mindvégig ott voltam. Olyan volt ez az alkalom, mint egy pecsét, ami hitelesítette ezt a hétvégét.

Az eredmények végül így alakultak 12 órán:

1. Csécsei Zoli 147,3 km-vel új pályacsúcsot futott;
2. Prantner Gábor 122 km;
3. Pintér Tibi 119,3 km – csapattársam.

A csajoknál:

1. Maráz Zsuzsi 134 km;
2. én (ke) 128 km;
3. Vágó Bogi 125,8 km;
4. Cseke Lilla 123,4 km – csapattársnőm első próbálkozása;
5. Kisháziné Zombory Erika 122,8 km;
6. Csiha Yvette 109 km – szintén csapattársnő, első 12 órásán.

A Korcsoportos női dobogó érdekessége, hogy mindannyian fenn voltunk Attila lány tanítványai közül. Örült is. ☺

Érdekesség: a kupát korcsoportos dobogón kaptuk, egyénin nem kaptunk semmit. Mivel Zsuzsival más korcsoport vagyunk, mindketten egy-egy kupát kaptunk, amire ez van írva: Sárvár 12 órás verseny Női 1. hely. 😀

Ja, szoft kulacsaim, ha valaki megtalálja, megköszönném! Ismertetőjegyei: elszíneződött, Salomon, és az egyik aljára golyóstollal rá van írva „Őszi”, a másikra meg, hogy „KAJSZI”. Szerintem tisztára troll dolog volt összefirkálni, de eszmei értékét felbecsülhetetlenné teszi, hogy Csécsei Zoli pályacsúcstartó írta rá az EMU 24 órás versenyén, mikor megtisztelt azzal, hogy frissített engem. Szóval klassz lenne, ha meglenne.

Köszönöm: Isten, család, lelki testvérek, Attila, Beus, Peti, csapattársak, Optogén Kft. és KÖKI Megafitness és neked, hogy az olvasás által velem voltál.

Gratulálok: minden versenyzőnek, aki meg merte tapasztalni a teljesítőképességét a józan ész határán túl, a 6, 12 és 24 órás távok bármelyikén, a segítőknek, akik nélkül nem annyi az, amennyi.

Zárszóként elétek helyezem az igét, ami elébünk helyeztetett a sárvári kis „refi” teplomban: