Csontrák fiatalon? Amputáció? Keresztes Zsolt szembenézett az iménti kérdésekkel. És azt mondta, ha ez van, hát ez van, megoldom. Öt éve közölték vele a diagnózist, azóta még elszántabb, vasakarattal harcol a céljaiért. Spartan Race-versenyző lett és most egy másik sportág nagykövete is.
„2016-ban, mikor csontrákkal diagnosztizáltak, valami egy életre megváltozott bennem. A túlélési ösztön olyan énemet hozta felszínre, amit addig nem igazán ismertem. Szerencsémre nem tudott megtörni a betegség és a kezelések. Sőt, minden egyes belém töltött kemó csak még erősebbé és elszántabbá tett.
Soha nem voltam egy elveszett gyerek, de mindig csak kóvályogtam a mindennapokban. Falusi gyerekként persze nem lehettem tunya, otthon mindig volt valami tennivaló, ha nem kellett a szüleimnek segíteni, akkor napszámosként dolgoztunk a szünetekben az erdőn vagy a mezőn.
Kölyökként a foci volt a mindenem. Imádtam a lasztit, csak sajnos a szívem sokkal nagyobb volt, mint a tehetségem. Így mindig csak hobbi focista maradtam.
Szociológia és vidékfejlesztés szakon végeztem az egyetemen, utána még keresgéltem az utamat otthon. Erdélyben, Bélafalván nőttem fel, aztán kiköltöztem Angliába. Ekkor 2013-t írtunk. Az ott töltött éveknek rengeteget köszönhetek. Először is az életemet. Mert ott diagnosztizáltak, kezeltek és amputáltak is. Emellett pedig nagyon sokat tanultam a munkahelyemen a kemény munkáról, a kitartásról és a becsületességről.
Amikor 2016-ban a szemembe mondták, hogy ez bizony daganat és rövid időn belül neki kell fogni a kezeléseknek, felgyorsultak az események. Decemberben egy konzultáció során az amputáció mellett döntöttem. Az orvosok javasoltak egy alternatív megoldást, de az már a sugárkezelést is magában foglalta volna, nem mellesleges összefaragták volna a bal lábszáramat, amit soha többé nem tudtam volna rendesen használni.
Volt két hónapom felkészülni a műtétre, és két hónapom arra, hogy összerakjam, mit is akarok kezdeni magammal az “új életem” során. Szerencsés fickónak tartom magam, mert amíg másoknak nem adatik meg ez a nagylelkű lehetőség, hogy egyetlen vágással megszabaduljanak az elfajzott testrésztől, addig nekem hiába, hogy levágtak egy közel 15 centis ép részt is a bal lábamból, megmentették az életemet (a daganat a bal lábszáramban volt és térd fölött amputáltak).
Az amputáció előtt és után aktívan szemezgettem a különböző sportágakkal. Sajnos nem tudok rendesen úszni, így az olyan sportok, mint a triatlon nem volt opció, bringázni szerettem, de soha nem volt a favorit. A sportolói múltam hiánya miatt akkor úgy éreztem, hogy nem igazán tudnék belevágni semmibe, amit aztán az amatőr szintnél komolyabban űzhetnék.
A Spartant, mint versenyt, ismertem már régebbről. Hiszen jó pár barátom aktív résztvevője volt. De az igazi lökést Maros Kudliknak köszönhetem, ő egy szlovák amputált fiatalember, aki egy lábbal és 2 mankóval teljesíti a távokat.
Úgy voltam vele, hogy ha ő képes rá, akkor én miért ne lennék. Így az amputáció után igyekeztem mindig úgy készülni, hogy egyszer majd én is végigküzdöm magam egy pályán.
2017. augusztus 7-én fejeztem be az utókezeléseket Londonban, akkor úgy fogalmaztam meg magamban a terveket, hogy egy éven belül szeretném magaménak tudni az első Spartanomat. És ezt sikerült tökéletesen megvalósítanom, mert 2018. augusztus 4-én, a Brassó Pojánai, első Romániában szervezett Spartanon rajthoz álltam a Sprint futamon (5+km, 20+akadály, ez a legrövidebb, belépő táv).
A futam emléke nagyon mélyen él bennem. Nagyon megszenvedtem, hála a szervezőknek, akik a közel 7 km-es pályába belesűrítettek 650 méter szintkülönbséget és legalább 25 akadályt. A versenyeket én nem a protézisemmel teljesítem, hanem lemankózom, így nekem akkor ott, az a 7 km valami borzalmasan sok volt. Viszont amikor áthaladtunk a célvonalon, olyan szintű endorfinhullám tört rám, ami egyből függővé tett.
Még 2018-ban ismételni tudtam, majd 2019-ben már 12 futamot teljesítettem. Köztük volt olyan Beast (21+km, 30+akadály), hogy 11 órát voltam kint a pályán…
Imádom ezt a sportágat, ahogy megküzdünk a természetes és ember építette akadályokkal, és ahogy legálisan lehetünk nyakig iszaposak. Viszont nekem a legnagyobb lecke, amit a Spartan folyamatosan tanít, hogy ha kellően elszántan dolgozunk egy célért, akkor azt meg tudjuk valósítani. Az első futamomon még csak szájtátva bámultam azokat, akik mindhárom futamot teljesítették egy hétvége alatt, távoli álomnak tűnt még akkor. Aztán tavaly szeptemberben ezt is sikerült megvalósítanom.
Még nagyon sok célom van ebben a sportágban, viszont most egy újabb nagyszerű kihívásban tevékenykedek. Belevágtam a ParaTeqballba, vagyis a Teqball mankósok és lábszárprotézissel élők számára megreformált változatába, ennek lehetek a béta tesztelője és a csapattal azon dolgozunk, hogy az amputáltak számára is játszhatóvá tegyük ezt a fantasztikus sportágat.
A Spartanról persze nem mondok le soha. Lehet, hogy idén kevesebb futamon tudok részt venni, mint amit elterveztem, de mindig is az életem részét fogja képezni, és egy életre hálás leszek, amiért magasabb és magasabb szintre tudtam fejleszteni magamat általa.”
Keress folyamatosan bővülő klubkeresőnkben, ha Te is sportágat választanál!
