Gulácsi Erika nemrég nyerte el a Highlights of Hungary Nagyköveti Díját. Szalatnak polgármesterét Törőcsik Franciska színésznő jelölte az elismerésre. Erika állattenyésztő mérnök és vidékfejlesztési agrármérnök, emellett a baranyai falu uborkatermesztési programjának mentora, egykori sportoló és két sportoló gyermek anyukája. Most a sportról kérdeztük.
Te úsztál és kajakoztál. Melyiket miért csináltad és hogyan választottad?
– Az úszást a gerincferdülésem miatt javasolták az orvosok, ezért még óvodás koromban levittek a szüleim, de a versenyzést csak nyolcévesen kezdtem el. Jók voltak az eredményeim, ezért az egyesület tanácsára az általános iskola felső osztályát már testnevelés osztályban végeztem. Ebben az iskolában kilenckor kezdődött a tanítás azokon a napokon, amikor délelőtt úszás volt. Kezdetben ez heti két alkalmat jelentett, reggel héttől valamivel nyolc utánig, majd ez, ahogy nőttünk, fokozatosan sűrűsödött. A végén azt vettük észre, hogy mindennap az uszodában kezdtünk, egyre korábban. Érdekes, mert szívesen emlékszem vissza ezekre az éveimre, pedig az igazi nagy eredmények elmaradtak, inkább csak fővárosi szinten álltam dobogóra, az országos bajnokságokon már nem, ezért is hagytam abba az úszást, nem térült meg a befektetett energia.
Rendszerességet és keretet adnak az edzések
Hogy került képbe a kajakozás?
– A váltás nem vitt messze a víztől, elmentem az Építőkbe kajakozni, ahol a legendás edző, Almási Nándor kezdett foglalkozni velem. Emlékszem, olyan megkönnyebbülést éreztem az úszás monotonitása után, a kajak egyensúlyát keresve jókat bohóckodtunk a vízen kezdő társaimmal. 15-16 éves lehettem és egy K4-es országos bajnokságig jutottam el, ahol már nem is emlékszem, milyen eredményeket értünk el. Veszélyes volt ez az időszak, jöttek a fiúk, minden más fontosabb volt a sportnál. Ilyenkor csúszik el sok karrier, főleg, ha nem jönnek a jó eredmények, velem is ez történt.
Mit adott neked a sport akkoriban? Végülis abbahagytad mindkét sportágat.
– Biztonságot, keretet az életemnek, társaságot, rendszerességet. Fontos megemlíteni, ami kevésbé népszerű, hogy a sport el is vesz, legalábbis a versenysport biztosan. Elvesz időt a felhőtlen és kreatív játéktól. Ez, ha visszagondolok, hiányzott, ami abból is látszik, hogy az edzőtáborok sokkal jobban megmaradtak az emlékezetemben, mint az edzések. És érdekes, hogy a táborok önfeledt játékai hagytak bennem nyomot, az edzésekből pedig a nehézségek maradtak meg bennem. Például amikor édesapám által készített ellenállással, pólóban úsztuk át a medencét, vagy amikor rosszak voltunk, és extra 800 gyorsot kaptunk. De nem maradtak el a papuccsal fenyítések sem, amikor a medence feletti sátorra ugráltunk télen.
A nehézség nem gond, hanem kihívás
Hogy látod utólag? Mit nyertél abból, hogy sportoltál?
– Sokat adott a küzdelem, megtanultam, hogy semmi sincs ingyen. Ezért nem szoktam szerencsejátékozni sem, mert nem szerepel a fogalomtáramban, nem értem a jelentését. Egyébként sem nyertem sokat életemben, inkább mindig nehezített a sors az utamon. Soha semmi sem esett az ölembe, de hogy ezt nem kudarcként, hanem kihívásként élem meg, ezt tudta adni a versenysport! Ha pedig jól belegondolok, akkor több nem is kell.
A Te sportmúltad mennyiben befolyásolta azt, hogy szülőként merre terelgesd a fiadat és a lányodat?
– A gyermekeinket úgy érzem felelős szülőként, hogy meg kell tanítsuk küzdeni, arra pedig a legegyszerűbb, ha beíratjuk valamilyen versenysportra. Nem rekreációra, nem tömegsportra, hanem élsportra. Biztos, hogy áldozatokkal is jár a szülő vagy a gyerek részéről, valamennyit elvesz mindkettőjük idejéből, életéből, de olyan sokat ad, hogy gyakorlatilag a gyermek egész élete múlik rajta. Pontosabban azon, hogy megtanulja-e legyőzni önmagát, hogy önsiratás helyett a mélységekből inkább felálljon, hogy megtanulja, sokat kell dolgozni azért, hogy eredményesek legyünk. Ez a siker nem pénzzel, hanem megelégedettséggel mérhető. Tulajdonképpen ez lehet az, amit boldogságnak nevezünk.
Napi 130 kilométert utaznak az úszás miatt
Szalatnak polgármestere vagy, ez egy kis baranyai falu. A fővárosban, gondolom, egyszerűbb a sportágválasztás, Ti hogyan választottatok sportágat?
– Vidéken nagy elkötelezettség kell a szülő részéről, hogy a gyermekét sportoltassa, mert az élsportnak sem a lehetősége, sem a kultúrája nincsen igazán meg, főleg egy kis faluban. Nagyon nagy anyagi teher is, ami a gyereken csapódik le. „Hozd az eredményeket, mert különben minek autózok ennyit? – teheti fel a kérdést sok szülő, aki mégis vállalja. Nekünk ez naponta 130 km autózást jelent, ami oda-vissza kicsit több, mit egy óra, az a szerencse, hogy az iskola és az uszoda, merthogy a fiam úszik, egy helyen van. Reggel hétkor indulunk, este hétre érünk haza, és még nem kezdődtek el a reggeli edzések. A lányunk a vírusmentes időszakban sok sport kipróbálása után a thai-bokszhoz húz, a fiunk úgy néz ki, marad úszó, bár nekem titkos vágyam, hogy menjen vízilabdázni. Abban igaza van, hogy az országos ranglista elején van több úszószámban, ami valóban jó eredmény, de mi szülők rettegünk a hajnali edzések miatt. Azt számolgattuk, hogy reggel fél hat körül fogunk indulni, és ugyanúgy este 7-re fogunk hazaérni, ha elkezdődnek. Nem szeretném befolyásolni a fiamat, de a vízilabdában nincsenek reggeli edzések, az úszók viszont hajnali kelők, ők nyitják az uszodát.
Valóban nagy elköteleződés a szülő részéről is…
– Tényleg nagy kérdés, hogy mi szülők meddig bírjuk a millió teendő mellett. A döntés meghozatalánál az sem mellékes, hogy engem is az uszoda edzett, a hajnali buszok üressége, a Sportuszoda kinti medencéjének párája a hideg mínuszokban, a sötét Margitsziget, a rohanás az edzésre. Így felvértezve a múltammal, mindent kibírok, még akkor is, ha minden logika ellenére úszó is marad a fiam.