Ha sportról van szó, elengedhetetlen egy jó edző, a kezdetekben a biztos alapok garantálásához, később a sportoló fejlődéséhez. Azonban arról gyakran elfeledkezünk, ahhoz, hogy jól teljesítsen a gyermek, fontos, hogy az edző-sportoló-szülő háromszög megingathatatlan legyen, hiszen a családi háttér meghatározó lehet az edzés, verseny sikerességében. De hol a határ ameddig a szülő elmehet?
2009-ben a Szív Bajnokai című film emberek ezreinek szemébe könnyeket csalt, ahogy egy „tökéletes” családba befogadják az életben és az iskolában nagy hátránnyal induló, kevésbé pedáns fiút, akiről később kiderül, hogy habár a tanulás nem az erőssége, amerikai fociban annál tehetségesebb. A film olyan kérdéseket vet fel, amelyek örök érvényűnek bizonyulnak, többek közt azt is, hogy melyik az a pont, ahol a szülő még igazságosan a gyermekét védi, és mindez honnantól válik a sportoló kárára, az edző akadályozására.
Annak érdekében, hogy egy teljesen tiszta véleményt tudjunk alkotni fontos végig gondolnunk szülőként, ha szükséges konzultálnunk az edzővel. Pontosan ezt tettem én is; megkérdeztem egy edzőt és egy szülőt arról, szerintük hol a határ, amit egyikőjüknek sem szabad átlépni?
Edzőként, a Bögös Ádám, a Rómaifürdő SE kajakedzőt kérdeztem, aki az edzői mellett, kajakos, sportolói szemszögből is alá tudta támasztani véleményét. „Nyilván, normális, ha elhozza a gyereket, ott is lehet, de ne szóljon bele az edzésbe. Ez nem csak nekem, edzőnek rossz, de a gyerek teljesítményére is negatív hatással lehet, nem lesz önálló, nem tud annyira figyelni az edzés menetére. Sajnos, volt már olyan, hogy egy gyereket azért nem tudtam vállalni, mert a szülővel nem tudtam együtt működni. Mint sportoló, nem szerettem, ha a szüleim eljöttek az edzésemre, vagy versenyre. Természetesen, volt, hogy eljöttek, de a legtöbbet az segített, hogy otthon, apukámmal mi meg tudtuk beszélni az edzéseket, hiszen ő is válogatott sportoló volt. Nekik köszönhetek rengeteg mindent. Ők vettek ki az iskolából és adták meg a lehetőséget, hogy magántanuló legyek. Mellettem álltak, bátorítottak, nélkülük nem ment volna.”
Olyan szülő véleményét kutattam, aki ő maga is sportoló volt, ezáltal a „gyerek” és a szülő is megszólalhatott a véleményében. „Mint sportoló, sosem vetődött fel, hogy edzésemre, versenyemre kijöjjenek. Az volt az egyetlen kérdés, hogy szeretném-e csinálni. Mikor beválasztottak a csapatba, az volt a legfontosabb, hogy az edző látta ki az igazán tehetséges. Úgy gondolom, a szülő egyáltalán ne szóljon bele az edző dolgába. Hiszen, ha rábízom a gyerekem az általam vélt legjobb edzőre, akkor mindenét rábízom. Meg sem fordul a fejemben, hogy a gyereknek ne kívánna sikereket, vagy kevésbé versenyeztetné. Miért is tenné? A sportoló sikere, az edző sikere is. A szülő csak az érzelmi hátteret biztosítsa. Adhatnak tanácsot, de ezek csak inspirációként szolgáljanak, a gyermek lelkére viszonyuljanak, ne arra, hogy mit hogyan kell fogni, milyen technikával kell csinálni. De erre az edzőnek is kell figyelnie, ismernie kell a sportolóját. Szakmai munkába a szülő sose szóljon bele.”
A témába, mélyebbre és mélyebbre ásva, a legtöbb vélemény, kutatás azt bizonyította, a két egymástól teljesen független, megszólaltatott személy véleménye, nem csak egy kis szelete azoknak, akik ugyanígy gondolkoznak.
Az edző és a sportoló között mindig megmagyarázhatatlan kapcsolat lesz, gyakran szavakból, pillantásokból megértik egymást, amelyek sorsdöntők lehetnek a sportoló előre jutásában, de egyik szülő se érezze magát kirekesztve, hiszen Ő is nélkülözhetetlen tagja a csapatnak.
