Tavaly vonult vissza a kick-box történetének legeredményesebb sportolója, a magyar Mórádi Zsolt. A tízszeres világbajnok – akit a 2017-es budapesti vb-n kétszer is láthatott a dobogó legfelső fokán a hazai közönség – igazi példakép sportágában, most pedig azt igyekszik megmutatni, hogy a lelkesedés és a szorgalom miként tud érvényesülni a mindennapi életben is.
– A tanulmányaimat Csepelen kezdtem, a felsőoktatási éveimet pedig a Corvinus és a Testnevelési Egyetem közös mesterképzésén, sportmenedzser szakon fejeztem be – elevenítette fel Mórádi Zsolt. – Nem véletlen, hogy iskolás éveimben szüleim a sporttagozatot tartották testhezállónak számomra, hiszen elmondásuk alapján kimeríthetetlen energiatartalékokkal rendelkeztem akkoriban.
– A kick-box mikor keltette fel az érdeklődésedet?
– A 90-es években tombolt a harcművészetek iránti láz, ami engem is magával ragadott. Azokban az időkben mindenki a Bruce Lee, Jean-Claude Van Damme és Chuck Norris filmeken nőtt fel, és nem volt nehéz beleképzelni magunkat a főszereplő helyébe. Mivel sporttagozatos osztályba jártam egyesületi szinten kellett sportolnom, így első osztályos iskolásként egy röplabda szakosztály igazoltja lettem, ami egy évig tartott a csapat feloszlása miatt. Keresnem kellett új egyesületet, hogy a sportosztályban maradhassak. Édesapám egyik ismerőse a kick-boxot űzte már évek óta, ő ajánlotta a sportágat, így apu levitt egy edzésre. A pillanatra, amikor első alkalommal léptem át a tornaterem küszöbét, örökre emlékezni fogok. Az a különleges, tisztelettel átitatott atmoszféra, ami szinte letaglózott akkor, a mai napig érezhető az edzéseken. Bár már nem napi szinten, de még mindig pontosan ugyanazon a helyen edzem a csapattársaimmal a Halker-Király Team Kick-box Akadémián. Kevesen tudják viszont, hogy a kick-box mellett elkezdtem a birkózást is. Abban az időben kiemelten eredményes időszakát élte ez a sportág Csepelen és az egész országban egyaránt. Az osztálytársaim jelentős része űzte már, én pedig gondoltam, kipróbálom. Két-három hónap után szüleim választás elé állítottak, mert nagyon megterhelő volt számukra engem egyik edzésről a másikra vinniük nap mint nap, de még most is szívesen követem a magyar birkózok eredményeit.
– Nehéz volt összeegyeztetni a tanulást az edzésekkel és a versenyekkel?
– Visszaemlékezve szinte lehetetlen feladatnak tűnt, azonban akkoriban természetes volt. Kétségkívül az első, megrendíthetetlen helyen a sport állt. Nemcsak a szüleim, hanem az egyesületem vezetőedzője és mentorom, Király István elvei miatt is fontos volt számomra, hogy továbbtanuljak, és felkészüljek a sport utáni életre már a kezdetekkor. Ez íratlan szabály volt az egyesületen belül. Aki versenyekre akart utazni, annak megfelelően kellett teljesítenie az iskolapadban is. Szerencsére a kettős ráhatás segített, hogy megértsem és tudomásul vegyem a tanulás fontosságát. Azért kemény évek voltak ezek: utazás, tanulás, utazás, edzés, utazás. Reggeltől estig úton voltam a hét minden napján, és képeztem magam, ahol és ahogyan tudtam. Az idő a szüleimet, a mentoromat és engem is igazolt, hiszen már az aktív sportolói éveim alatt is több lábon tudtam állni. Vállalkozást indítottam és úgy léptem át a civil életbe, mintha mi sem történt volna. Erre nagyon büszke vagyok, és hasonló mentalitásra tudom biztatni sportoló társaimat.
– Az évek során mire tanított meg téged a sport?
– Tisztán fel tudom idézni az első versenyemet. Ráckevén egy kezdő versenyzőknek kiírt területi versenyen két mérkőzést is vívhattam, és mindkettőt megnyertem. Ez a siker óriási löketet adott a folytatáshoz. Hogy pontosan mit éreztem, amikor először felemelték a kezemet győztesként, azt nehéz szavakba önteni. Olyan mértékű adrenalin löket borított el, hogy beleszédültem. Boldog voltam, de őrlődtem is az eredményhirdetés után, mert sok hibát vétettem a küzdelmek során. Ilyen voltam mindig is, ha valamit nem hajtottam végre megfelelően, legyen szó egy adott technikáról vagy mondjuk a koncentrációm szinten tartásáról, akkor atomjaira bontottam a problémát és kielemeztem, hogy legközelebb ne kelljen magam gyötörni amiatt, hogy rosszul csináltam valamit. Ezt a tulajdonságomat szerencsére a mai napig megtartottam, és hasznosítani tudom az életem más területein is. Maximalizmus, precizitás, önkritika. Erre tanított meg a küzdősport, és ezek nemcsak a sportban lehetnek a siker titkai.
– Melyik mérkőzés volt a legemlékezetesebb számodra?
– Az örök és egyik legnagyobb riválisommal, az ír Robbie McMenamy-vel vívtam mérkőzést 2009-ben a világbajnokság elődöntőjében, és az utolsó, harmadik menet elején ötpontos hátrányba kerültem. Ezt úgy tudnám érzékeltetni, mintha a magyar labdarúgó válogatott a találkozó utolsó húsz percében 3-0-ás hátrányban lenne. A mérkőzést döntetlenre hoztam a menet végére, majd végül nyertem öt ponttal a hosszabbításban. Akkor végérvényesen megtanultam, hogy nem szabad feladni, akármilyen nehéz és kilátástalan helyzetet is állít elém a sors. Egy másik küzdelemben a minden idők egyik legjobbjának kikiáltott amerikai Raymond Danielsszel harcoltam. Előzmény, hogy az első mérkőzésünkön magabiztosan legyőzött egy világkupa nyílt kategóriájának döntőjében. Három hónappal később első alkalommal versenyeztem a tengerentúlon az Egyesült Államokban, így hazai pályán vágtam vissza és győztem le Danielst. Ekkor húszéves voltam és ez a mérkőzés ismertette meg a nevem az amerikai közönséggel. Egyébként szerencsésnek mondhatom magam, hogy lényegesen kevesebb vesztes, mint győztes mérkőzésem volt a karrierem során, de inkább a vereségekre emlékszem tisztábban. Ezek után az ellenfelek szinte mindig jobb, felkészültebb versenyzővel találták szembe magukat a következő alkalommal.
– Tízszeres világbajnokként jegyzik a nevedet a sportág történetében, ami példátlan…
– Természetesen büszkeséggel és örömmel tölt el, ha erre gondolok, és egyfajta önigazolást is jelent számomra. Egy igazolást arról, hogy a több mint két évtizeden át tartó, edzéssel és felkészüléssel teli kőkemény évek és a sok-sok feláldozás minden perce megérte. Továbbá óriási felelősség is, hiszen rekorderként köteles vagyok példát mutatni mind a viselkedésemmel, mind pedig az életmódommal a következő hazai és nemzetközi élsportoló generációknak. Külön öröm, hogy a világrekordot egy remek magyar versenyzőtől, a hétszeres világbajnok Debreczeni Dezsőtől vehettem át 2015-ben, aki szintén egy magyartól kapta a stafétát, méghozzá a hatszoros bajnok Pesuth Ritától. Nagyon szeretném megélni, hogy egyszer tőlem is egy magyar versenyző vegye át ezt a titulust.
– Tavaly egy gyermekkori sérülés miatt visszavonultál. Ez milyen hatással volt, van az életedre?
– Tizenhat éve volt egy sajnálatos csúszdás balesetem, ahol súlyos sérülést szenvedtem és darabokra tört az egyik nyakcsigolyám. Egy 12 órás, majdhogynem életmentő műtét után implantátum segítségével rögzítették a nyaki csigolyáimat és rendbe hoztak olyan szintre, amivel további 15 éven keresztül élsportolóként élhettem. Aztán 2017 év végén, a tizedik világbajnoki címem megnyerése után közvetlenül kezdtek jelentkezni problémák az említett sérülésből kifolyólag. Egy hosszú rehabilitációs időszak után, ami sajnos nem hozott olyan csodával határos eredményeket, amelyeket reméltem, orvosaimmal úgy döntöttünk, hogy az egészségem érdekében felhagyok az élsporttal és nem kockáztatok harminc évesen a sportág csúcsán tovább, hanem emelt fővel, de mindenekelőtt egészségesen távozom az aktív versenyzők táborából. A balesettel kapcsolatban egy érdekesség: éppen péntek 13-án történt, így egy tetovált 13-as számmal emlékeztetem magam arra, hogy mennyire szerencsés is vagyok. Ez lett az új szerencseszámom is.
– Hogyan telnek azóta a mindennapjaid?
– Már az aktív sportolói éveim alatt is egyengettem a saját vállalkozásomat, és annak befejeztével fejest ugrottam az üzleti életbe, hiszen szinte rögtön alapítottunk egy közös céget néhány barátommal. Szerencsére a sérülés nincs hatással a napi életvitelemre, nincsenek fájdalmaim, sőt, mindennap sportolok hobbiszinten. És nem utolsósorban végre a magánéletemre is több időt tudok szentelni, aminek nagyon örülök a barátnőmmel egyetemben. Az élsporttól sem távolodtam el, igyekszem visszaadni a sportágnak legalább a töredékét annak, amit én kaptam tőle a hosszú évek alatt, hiszen az formált engem pozitív gondolkodású, céltudatos emberré. Ez irányú törekvéseimet leginkább a sportvezetésben tudom kamatoztatni. Két évvel ezelőtt megválasztottak a WAKO kick-box világszövetség sportolói bizottságának elnökévé, ami testhezálló munkakör számomra. Nemcsak a világ kick-box sportolóinak érdekeit tudom képviselni és megvédeni, hanem az egész sportág fejlődésére ráhatással lehetek. Emellett beválasztottak a Peace and Sport nemzetközi szervezet békekövetei közé, egy többek között Didier Drogba és Felipe Massa nevével fémjelzett illusztris társaságba, ahol hátrányos helyzetű közösségek életét igyekszünk segíteni a sport által. A szervezet fővédnöke II. Albert monacói herceg, személyesen is találkoztam vele, ami óriási élmény volt.
– Egyik alapítója vagy egy Magyarországon egyedülálló mobil borbély szalonnak. Honnan jött az ötlet és mennyire áll közel hozzád ez a világ?
– Bár első pillantásra az én hajmennyiségem nem feltétlenül indokolná, igencsak az érdeklődésem középpontjába került a borbély szakma. Sokan nem tudják, de az utóbbi két-három évben a népszerűsége üstökösként szárnyal hazánkban, jobbnál jobb barber shopok nyílnak. Nekem nagyon kellemes felfrissülés egy félórás vagy órás borbélyélmény a megfelelő szakember kezei között. Egy nyugodt, lakatlan szigethez tudnám leginkább hasonlítani a szolgáltatásokat, ahol a napi folyamatos pörgés közben rövid időre meg tud állni egy férfi, és csak magára kell figyelnie, miközben relaxál, semmi másra. Barátommal és mentorommal, Király Istvánnal, és két másik rég barátunkkal álmodtuk meg a teljesen egyedi „BarberTruck”-ot, Magyarország első mobil borbély szalonját, amit kizárólag hazai szakemberekkel terveztettünk meg és gyártattunk le. A társalapítókkal együtt – akárcsak a sport terén – mindig is a magas minőségű szolgáltatásokat kedveltük, ennek lett az eredménye ez az exkluzív mini férfi birodalom.
