„Mindenhol fehér ruhás ninják voltak. Úgy éreztem magam az első judo edzésemen, mint Bruce Lee, mikor Chuck Norissal harcol, pedig nagyon sokáig még judo ruhám sem volt, csak egy mackóban edzettem.” – meséli első élményét szeretett és tisztelt sportágáról Ungvári Miklós, olimpiai ezüstérmes judosunk.
Apaként fontos számomra, hogy a gyerekeim sportoljanak, de hogyan legyek hiteles, ha én nem is ismerem magát a sportágat. Bár pont a judo (magyarul cselgáncs) az, amihez nekem is volt némi közöm gyerekkoromban, sok idő eltelt azóta és gyerekkori sporttársamat kértem, idézzünk múltat egy kicsit. Kölcsönkértem egy judogit (judo ruha japánul) és irány Cegléd, Miki otthona, sőt most már azt hiszem a magyar judo fellegvára. Hiszen a Ceglédi Judo Központ névadója nem más, mint Ungvári Miklós. Az ajtóban pedig már vár rám a névadó. Bevallom, ilyet még nem láttam, hogy valakiről, még életében elnevezzenek egy sportcsarnokot. Elsőre kicsit bizarrnak éreztem, de megtapasztalva a hely szellemiségét, jól eső borzongás lett úrrá rajtam.
Már a bejáratban le kell venni a cipőt és mezítláb kell az intézményben közlekedni, akár a judoszőnyegen, a tatamin. Az egész csarnokból sugárzik a judo szellemisége. A falon hatalmas fényképen Jigoro Kano, a sportág alapítója, a szomszéd kisteremben Ungvári Miklós fotója látható. A konditeremben pedig egyetlen ember nyomja súlyzóval a homorítást, a judos legenda maga.
Minden eredménye ellenére mégis olyan barátságos, önzetlen és tiszteletadó, velem, a recepciósokkal, a szőnyegen éppen edzőkkel, magával az épülettel, mint egy kezdő judoka (judos). Illedelmesen meghajol minden ajtóban, megadva a tiszteletet mindenkinek, még a szőnyegnek is. „A tisztelet nagyon fontos számomra, de ne érts félre, nem az hogy engem tiszteljenek, hanem, hogy én megadjam a tiszteletet másoknak és a sportágnak. A judo sokkal több nekem, mint egy sportág, egy szellemi út, ami mindenemet átjárja, ez az életem.” – mondja Ungvári Miklós.
Nem véletlen, hogy Miki az első, aki megkapta Japánban a Nemzetközi Judo Szövetség fairplay díját. Gyors fejszámolás alapján kiderül, hogy Miki közel 30 éve van az élmezőnyben, 4 olimpián vett részt és még mindig ott van a topon, készül a következő versenyére. Kedvesen érdeklődik, mi történt velem az elmúlt 15 évben, mióta nem találkoztunk. Gyorsan elmesélem, hogy apuka lettem, mindjárt születik a harmadik kislányom. Mire ő mosolyogva gratulál és elárulja, hogy ők 10-en voltak (vannak) testvérek, igen 10-en! „Ezen mindig meglepődnek, ha elmesélem, sokszor már le is tagadok párat, már a 4-5 gyereket is nehezen viselik az emberek.” – teszi hozzá viccesen. „Pedig elképesztő érzés ilyen nagycsaládban felnőni, hiába voltak nehézségeink, olyan szeretet vett körbe, amiért nagyon hálás vagyok. A sors iróniája, hogy saját gyerekeim még nincsenek, de az én életvitelem mellett ez nem is lenne könnyű.”
Mesél egy napjáról. Elképesztő, hogy mennyi mindent csinál. Nem is nagyon találunk olyan sportágat, amit ne űzne, a koronglövészettől a lovaglásig. Minden van a palettán, olyan akár egy modern Herkules. Azt hiszem, ő testesíti meg a SPORTEMBER kifejezést. A judo mellett, rendvédelmi, kaszkadőri vonalon is mozog, ezzel egészíti ki a jövedelmét, de ugyanolyan elhivatottsággal és szeretettel említi őket, mint a saját sportágát.
Kicsit judozunk. Megtiszteltetés, hogy párszor rendesen földhöz vág, mindegyik esés egy ajándék. A judoteremben azt hiszem nem véletlen a fehér ruha. Mindenki egyenlő. Mindenki harcos, mindenki bajtárs és egyben mindenki ellenfél. A sportág japán kultúrája miatt a teremben nagy a fegyelem, a meghajlások és tiszteletadás állandó, mégis ott van a szívből jövő mosoly az arcokon és a harcos, elszánt tekintet a szemekben.
Meglátom a tetoválást a „karfiolra” tört fülén, de nem ismerem fel az írást. „Megvan a története, nem állítom, hogy a legmegfontoltabb döntésem volt. Egy holland tetoválóművész írta rá rovásírással a judot. De nem bánom, hiszen ez vagyok én. Egy ceglédi magyar gyerek, akinek a judo az élete.”
Írta: Szilágyi László
