Németh István Csaba a Nagy Életmódválasztó programunk egyik lelkes és elkötelezett résztvevője. Zenetörténészként dolgozik, ami érződik a hétköznapi kommunikációjában, gondolkozásában is, rendkívül kifinomult és érzékeny. Őt mutatjuk most be, no és azt is, hogy hogy halad az életmódváltással, amit közreműködő szakembereink segítségével végez.
Hogy lesz az ember zenetörténész? Érdekelt a zene, de nem művelni szeretted volna, hanem a történetét megismerni, kutatni?
A szomorú igazság – általában – az, hogy a művészettörténészek valójában elvetélt festők, a zenetörténészek pedig elvetélt gyakorló muzsikusok. Aki nem elég jó művésznek, abból még lehet kitűnő elméleti szakember. Az egyik legnagyobb zeneakadémiai professzorunk például egy őszinteségi rohamában elmondta: tízéves korában, amikor először állt ki pódiumra zongorázni, kiderült, közönség előtt annyira izgul, hogy az sajnos alkalmatlanná teszi őt az előadói pályára. De aztán a kutatói pályára elég alkalmasnak bizonyult.
Az én esetemben mindez úgy nézett ki, hogy egy kis, székelyföldi zeneiskolában kezdtem zongorázni hatévesen. Egy idő után a legjobbak közé soroltak, így – pechemre – országos versenyekre is elküldtek. Ahol viszont azzal szembesültem, hogy abszolút mércével mérve nagyon nagyok a technikai hiányosságaim, és ez persze alaposan megviselt. Sokáig tartott, amíg igazán jó tanárok kezébe kerültem és a technikai problémákat sikerült megoldani. De tulajdonképpen még így sem lett volna túl késő. A kolozsvári Zeneakadémiára (először oda mentem, és három év után kaptam egy ösztöndíjat a Liszt Ferenc térre) egyébként zongora és zenetudomány szakra is felvételiztem. A zenetudományra vettek föl, de egy évig úgy nézett ki, hogy újból fogok majd zongora-főszakra jelentkezni. Csak éppen az egyetem első évében kiderült, hogy a zenetudomány művelésében alkati sajátosságaimnál, humán műveltségemnél és nyelvtanulási képességeimnél fogva valószínűleg eredményesebb leszek.
Milyen hangszeren játszol még?
Zongora- és orgonatanár is vagyok, legalábbis az első diplomám szerint. Csak éppen ezt a két hivatást alig, illetve szinte soha nem gyakoroltam. Nem volt szükség rá. Persze van otthon zongorám és használom is. A zongorázás sok szempontból igen „hasznos”, hogy mást ne mondjak, jó, ha az ember maga is képes megszólaltatni azokat a műveket, amelyekkel elemzőként foglalkozik. Jó, ha egy elméleti tárgyat tanító tanár néha maga mutat be zongorán egyet, s mást. És végül jó az is, ha csak a saját maga számára játszik olyan műveket, amelyeket egyszerűen csak szeret. Orvosság a léleknek. Az orgona kicsit másképp működik, ahhoz templomba kell menni. Bár, ami azt illeti, a közelemben is vannak templomok és orgonák. A diploma után mondták, hogy ne hagyjam abba. Akkor nem tudtam mire vélni, szűk 2 évtizeddel később már értem, miután egy ideje én is kisodródtam erről a pályáról. Mindez azért tartozik ide, mert bármikor újrakezdhetem, ha egy kicsit fittebb leszek. Az orgonálás komoly fizikai megterhelés: mindkét kéz és mindkét láb egyszerre dolgozik. Állítólag rém egészségtelen, mert elvileg csak egy stabil pont marad: az ember kerekebbik fele. De emlékeim szerint az benne a csodálatos, hogy szinte észrevétlenül képessé válunk nagy erőfeszítés hosszú ideig tartó (kitartó) megtételére, mert közben a zenére koncentrálunk. Ha minden sikerül, az mámorító érzés, amit a templom akusztikája még tovább fokoz.
Van kedvenced a zenében, akár zeneszerző, előadó vagy stílus? Egy ilyesfajta szenvedély terelt a zenetörténet irányába?
Van olyan kolléganőm, akivel szó szerint ez történt. Kvázi beleszeretett egy konkrét zeneszerzőbe, amikor először meghallotta egy művét. Azóta ő lett a szerző vezető kutatója, világviszonylatban.
Engem viszont mindig szinte minden érdekelt. Aminek aztán lettek kifejezetten jó és kevésbé jó következményei. Mindenesetre elég tág a mozgásterem, amit én szabadságként élek meg és boldog vagyok vele.
Talán furcsa a kérdés, de feltűnő, hogy mennyire választékosan beszélsz. Szinte irodalmi nyelvet használsz az élő beszédben is, ami nagyon ritka. Ez elképesztő műveltséget feltételez, vagy legalábbis igényességet. Ilyen téren is van benned kíváncsiság, ezt családilag hoztad magaddal vagy te művelted magad ilyenné?
Biztos, hogy nem közömbös az otthoni könyvtárunk, a szüleim, illetve egyes tanáraim hatása. De ennél fontosabb, hogy olyan foglalkozást űzök, amelynek az írás fontos része. Márpedig két fajta ember van: aki ír, és aki nem. Végső soron szerintem itt az íráskészségről van szó, ami fejleszthető, de amiért keményen meg kell dolgozni. Emlékszem, hogy egyetemi éveim elején milyen teljesíthetetlenül nehéz kihívásnak tűnt: vért izzadtam, amíg sikerült elérni, hogy tetszőleges témában, egzakt, ugyanakkor másoknak is első olvasásra érthető módon meg tudjak ragadni komplex tényállásokat. Cserébe ez a képesség olyan, hál’ Istennek, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni. Ami az élőszavas megnyilatkozásokat illeti: annak idején ámulattal hallgattuk szabadon beszélni zseniális professzorainkat és teljesen esélytelennek tűnt, hogy esetleg egyszer mi is így tudjuk magunkat kifejezni. Aztán az ember maga is elkezd tanítani és szép lassan kiderül, mi mindent tanult meg valójában.
Érdekes egyébként, hogy azt mondtad a bemutatkozó videóban, hogy az elhízás éppen genetikai, szokásbeli és családi örökség. Ilyen fajta érdeklődés (egészséges életmód, mozgás) nem volt a családodban?
A szüleim hivatalnokok. Az igaz, hogy egészségesebben élnek, mint én, legalábbis soha nem híztak el annyira, mint ahogy nekem sikerült. Szerintem ebben szerepe van a szervezettségnek is: minden étkezésük terített asztal mellett zajlik, megadják a módját – én sajnos ennek pont az ellenkezőjével próbálkoztam, amint független lettem. Másrészt a szüleim életmódjába egyszerűen nem tartozott bele a sport, a tudatos mozgás. A szabadidőben végzett kerti munkát tartották testmozgásnak. Az iskolai tornatanáraim pedig „művész úrnak” szólítottak és hallgatólagosan elnézték nekem, hogy nem voltam jó testnevelésből. Utólag nagyon nem vagyok nekik ezért hálás.
Az első Nagy Életmódválasztós találkozón említetted, hogy a sok heverés és a rossz étkezés miatt a szemedben volt trombózis. Mennyire érzed ellentmondásnak, hogy a szellemed, elméd tekintetében van benned tényleg egy igen ritka igényesség, de ami az egészséged illeti, ott hazárdíroztál eddig, hiszen nem figyeltél magadra?
Kínzó és szégyenletes ellentmondásnak érzem, annál is inkább, mert az, amit most mondasz, így megfogalmazva nem is merült fel bennem eddig. Tényleg. Úgyhogy köszönöm! Ha valami, akkor ez tényleg motivál. Ugyanakkor… Azt hiszem, a feljebb büszkén részletezett „zongoraművész – zenetörténész” gondolatkörnek hirtelen láthatóvá vált egy kevéssé hősies oldala is. A zenetörténész egyik fő erőssége – maradjunk most ennyiben – a fogalmazáskészsége. Ez teszi lehetővé, hogy viszonylag rövid idő alatt (esetenként akár az utolsó pillanatban) is jelentőset produkáljon. Ugyanezt egy zongoraművész nem teheti meg (azon a szinten, ameddig én eljutottam, semmiképp): ott nem lehet megúszni a rendszeres, kitartó gyakorlást. Mit mondjak, nem ugrálok a boldogságtól most, hogy erre rájöttem.
Vagyis látsz párhuzamot életed különböző területei között…
Nézd, ez a „zongoristából zenetörténész” téma valóban fontos volt, úgy 20 éve. Végső soron a megélhetésről volt szó. De azóta már végérvényesen eldőlt, lecsengett. És erre itt egy másik téma, az életmódbeli kisiklás, illetve életmódváltás, ami nagyon nagy nehézséget okoz, bonyolult, ráadásul megkerülhetetlen. És nem a megélhetésről szól, ó dehogy! Csak – nagyon kis túlzással – az életben maradásról. Lehet, hogy ez a kérdésfelvetés egy kicsit drámaibb a kelleténél, de engem most vágott mellbe. A motivációs levélben ezt írtam: „Szakmában dolgozó zenetörténész vagyok és óraadó a Zeneakadémián. Pályatársaimon látom, hogy bár nálunk a túlsúly nem kizáró ok, sokkal jobb, ha az ember vállalhatóan néz ki.” Ez mind igaz, de kihagytam belőle valamit: a 70 évesnél idősebb kollégák – a legtöbb szakmától eltérően – nálunk egyszerűen nem mennek nyugdíjba. Vannak az Emeritusok, persze, de a többiek is arra törekednek, hogy folytassák a kutatásaikat. Nekem most azon kell dolgoznom, hogy erre egyáltalán legyen esélyem.
A szakemberek szerint milyenek a kilátásaid?
A Rókus kórházban mondta az InBody-mérést végző, de dietetikusként is dolgozó Dr. Füstös Dóra Diána, hogy itt nem arról van szó, hogy az ember az optimális értékekre törekszik, eléri azokat és akkor taps, függöny, mindenki mehet haza. A cél az, hogy az optimális értékek minél hosszabban fennálljanak – ez pedig sziszifuszi küzdelemnek tűnik jelen állapotomban… Sok vívódás után az elmúlt egy hónapban (és konkrétan ennek a kérdésnek köszönhetően) kerültem először olyan helyzetbe, hogy egyáltalán felfigyeljek a szellemi és a testi dimenzió közötti egyenetlenségre, inkongruenciára. Most áll rendelkezésemre az az eszköztár, amivel az anomáliákat fel lehet számolni. És ez most már nem múlhat azon, hogy milyen jó érzés finomakat enni, majd lepihenni, ami egyébként már rég nem olyan nagyon jó érzés, mint amilyen akkor volt, amikor elkezdtem házhoz szállított lakomákat enni.
Hogy állsz most? Azért már egy ideje zajlik a program. Megy a mozgás? Tudsz figyelni az étkezésre? Mennyire vagy képes a mindennapjaidba beleiktatni az új feladatokat?
Nagyon nehéz az edzés, nincs mese. Néha le kell állítanom a filmet, hogy magamhoz térjek és folytatni tudjam. Nem mindenik gyakorlat megy 100%-osan. De csak 2 hete kezdtem, bízom benne, hogy idővel jobb lesz. Étrend kiegészítőket (magnézium, omega 3, vas, D-vitamin) már kaptam, étrendet nem. Az étkezésekkel egyelőre próbálom az eddigi legjobb gyakorlataimat követni. És persze kíváncsian várom az étrendet.
Te, aki elképesztő tudásanyaggal rendelkezel, és egyszerre vagy mély, feltűnően nagytudású, ugyanakkor szellemes is (talán ezt te észre sem veszed), ezt a lelki és tudásbeli gazdagságot, át tudod-e transzformálni egy olyan gazdagsággá, ami végre téged szolgál, a te komfortodat és megelégedettségedet?
Eleddig olyan jól sikerült a transzformáció, hogy észre sem vettem, mekkora önátverés rejtőzik benne. Nagyon szépen köszönöm ezt a kérdésfelvetést is, próbálok erőt meríteni belőle.
