Zsebe Viktória érdekes kérdéseket vet az életmódváltás hosszú és nehéz folyamata kapcsán. A Nagy Életmódválasztó programunk tagja a következő kérdéseket tette fel magának: Lehet-e életmódot váltani hullámvölgyek nélkül? Mi motivál, hogy tovább csináljam, mikor épp rossz passzban vagyok? Nézzük, mire jutott.
„Korábban nem éppen a lelki kiegyensúlyozottságomról voltam híres. Ingadozó hangulat: nagy nevetések után szűnni nem akaró búskomorság. A negatív hullám eltarthatott akár hetekig, ilyenkor több dologgal próbáltam elterelni a gondolataimat a problémáimról: megszámlálhatatlan túlóra vállalásával a főállásomban, a lehető legtöbb óraszámban dolgoztam a másodállásomban, ezek mellett programokat szerveztem a barátaimmal.
És ettem.
Nem csak azért, mert örömet okozott, hanem azért is, mert rettenetesen keveset aludtam, és ezzel a plusz kalóriaszámmal kompenzáltam a kevés pihenést. Ráadásul a munkahelyem is nagyon stresszes volt, már a levegőben érezni lehetett a feszültséget, amikor az irodába beléptem. Szinte minden délután fájt a fejem, de a sokadik kétcukros tejes-habos kávé és a süti elfogyasztása túllendített ezen.
Pár óráig “jó” volt. Csak az a fránya szédülés múlt volna el. Meg a mellkasomat szorító érzés. Inkább bevettem egy fájdalomcsillapítót. Ez volt a legkeményebb időszak forgatókönyve. Az, hogy ez a nagyjából két év teljes mértékben hozzájárult több jelenlegi betegségem kialakulásához, nem kétséges. Ugyanabban az évben diagnosztizálták a pajzsmirigy alulműködésemet és az asztmámat is, az orvos szerint az utolsó előtti pillanatban érkeztem a tüdőgondozóba, annyira beszűkültek a hörgőim. A gyógyszerek itt is megoldást hoztak – legalábbis egy időre. Őszintén: szenvedtem, nehéz volt elfogadni, hogy beteg vagyok, ráadásul két olyan betegség, amire mindig figyelnem kell.
Ez egy újabb ok volt arra, hogy magamba forduljak, hogy egyek, a cukorsokktól szédülve többször eszembe jutott, hogy ennek így hosszú távon semmi értelme. Elveszítettem az aktivitásom is, gyalogolni sem szerettem, fulladtam, izzadtam. Nem voltam békében sem a lelkemmel, sem a testemmel.
Ezek után érdemes megvizsgálni az alábbi kérdést: de a kövér emberek mindig vidámak, nem?
Én inkább csak annak tűntem, de mart belül a depresszió, az önbizalomhiány, a gyerekkori feldolgozatlan sérelmek, a mindennapi lenéző tekintetek sokasága, ismeretlenek beszólásai, a munkahelyi megbecsülés hiánya.
Ebben az időszakban értem el a legnagyobb súlyomat, de ez sem ijesztett meg annyira, hogy azonnal cselekedjek. Hosszú időbe telt, mire végleges döntéseket hoztam. Többször próbálkoztam, elbuktam, majd újrakezdtem ebben az időszakban. Végül elkezdtem jobb ételeket enni, csökkentettem a kalóriabevitelt és a kávé mennyiségét (egy szirupos, tejszínhabos, cukros kávé kalóriaértéke simán lehet 350 kalória, de akár több is). Lassan elkezdtem fogyni. De az a fránya stressz tovább fojtogatott, fulladtam, több szteroidos kúrát kaptam. Megjártam a tüdőszanatóriumot is, és láss csodát, ott a pár hét nyugalmas időszakban szép értékeket produkáltam. Az orvosi szakvélemény szóban és nem hivatalosan az volt, hogy váltsak munkahelyet, mielőtt szó szerint belefulladok a munkába.
De a pénz… A pénz az olyan nagyon fontos, abból élek, mondtam az orvosnak. Akkor még nem kerültek előtérbe a kérdések, hogy túlsúllyal így meddig élhetek vajon. Gyógyszerekre megy el a túlórával keresett összeg is, mi értelme túlhajszolni magam.
A Budakeszin tett pihenés után visszatértem a munkahelyemre, úgy éreztem, hogy újult erővel, de már az első hét végére éreztem: a légkör fojtogat, én pedig megfulladok. Számolgattam az időmet, kellene még a bónusz, be kell tanítanom az új kollégát, nem hagyhatom őt így itt.
Aztán végre megvilágosodtam: nem lehet fontosabb a pénz, a munka, egy másik kolléga saját magamnál. Felmondtam. Ezzel elkezdődött egy nyugodtabb élet, kikerült a fő stresszforrás, már képes voltam szembenézni a múlt hibáival, a sérelmekkel, a bántó szavakkal. Már nem evéssel reagálok az érzelmi változásaimra, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok.
És ez az egész történet hogyan ad választ az első kérdésekre?
Ha elbizonytalanodom magamban, akkor a legfontosabb a higgadtság és a türelem. Ilyenkor végiggondolom, hogy mit értem el eddig és milyen volt az elhízottságom legmélyebb pontja. Nekem ez ad erőt, hogy mondjuk ne egyek olyan ételt, ami nekem nem tesz jót – rengeteget dolgoztam és dolgozom folyamatosan magamon, és soha többé nem akarom azt az elutasítottságot és azt az enerváltságot érezni, mint régen. Mert az nem megoldás semmire.
A továbblépés lehetősége bennünk van, csak kifogások helyett a megoldást kell keresni. Az életem és a döntéseim mindig is az én kezemben voltak, rajtam múltak, de sok esetben stratégiai fontosságú pontokon lendítettek át olyan emberek, akik szerettek, elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Kiemelten fontos volt a mentális egészségem szempontjából a feltárásban és a lelki gödrömből kivezető út megtalálásában a pszichológus.
Aki mer, az nyer, illetve jelen esetben veszít és nem is keveset!
