Kiskorom óta a labdarúgás fontos szerepet játszott az életemben, hiszen édesapám a helyi sportélet – labdarúgás – egyik vezetője volt, a testvérem pedig már kiskorában elkezdte elsajátítani a sportág szépségeit a Monor színeiben. Nem volt kérdés, hogy a foci az életem része lesz, de akkor még nem tudtam, hogy milyen formában.
Szerettem a pályán lenni és erre szerencsére rengeteg lehetőségem volt, hiszen apukámmal hétköznap esténként is sokat jártunk az edzésekre és hétvégén a mérkőzésekre, abban az időben persze édesanyám is velünk tartott, hogy szurkoljunk a testvéremnek. A pálya szélén lévő életemet így már nagyon korán elkezdtem és nem okozott problémát a szöglet, les, kezdőrúgás fogalma. Azt hiszem nem volt kérdés, hogy valahogy a pályán kell eltöltenem az életem bizonyos részét, hiszen imádtam a közeget, a zöld gyepet, a mérkőzések hangulatát és a hajrá Monor rigmust. Viszont az is nyilvánvaló volt, hogy a focilabdához nincs érzékem, abszolút semmi! Így amikor elkezdtem a gimnáziumi éveimet Monoron jött a gyors döntés: magas a lány menjen kosárlabdázni! Az edzéseken csak az edzőket sajnáltam, mert látták bennem az akkori 180 cm-t, de volt ennél egy nagyobb probléma, MÉRHETETLENÜL ZAVART A LABDA!
Szerettem volna kitartani és álmodoztam aranyérmekről, de esélytelen volt számomra egy hárompontos bedobása is, így elköszöntünk egymástól, mármint én és a kosárlabda. Mindenki elfogadta a döntésem és abszolút nem erőltették a dolgot, begyógyultak a „sebek”, csak a testvéremtől kaptam egy kosárlabdát a következő születésnapomra… Ez bizonyára senkinek nem meglepő, aki ismeri Varró Zoltán – Rókát –, a bátyámat.
Eltelt pár év és én valóban mozgás nélkül maradtam, amire nem voltam büszke, de abszolút nem találtam meg a számomra megfelelő sportágat. Így vártam a hétvégéket és a labdarúgó mérkőzéseket és egyszer csak jött az áttörés! A csapat kimagasló teljesítményének köszönhetően az 1999/2000 bajnoki évben az NBI/B-ben kezdhette meg a szereplését, engem pedig felkértek a csapat mellett lévő irodai teendők ellátására, ami pont tökéletes volt nekem, a mérlegképes könyvelői iskola mellett tapasztalatokat gyűjteni. Édesapám akkor már leköszönt vezetői posztjáról és szurkolóként vett részt a mérkőzéseken, de támogatta a döntésem! Egy év múlva a labdarúgás mellett már nyolc másik monori szakosztály is színesítette a napjaim. Fantasztikus vezetőkkel éltem a napjaim, akik a monori sportért dolgoztak!
A szakosztályok mellett valóban a különleges szerepet a labdarúgás jelentette és abban az időben én voltam a nő a pálya szélén! Jelenleg nincs olyan csapat (legalábbis minimális) ahol ne dolgozna a szakmai stábban nő, elfogadott dolog! De gondoljátok át, amikor 15-20 évvel ezelőtt leszálltam a buszról az igazolásokkal és bementem köszönni a játékvezetőnek, hogy jöttem megírni a jegyzőkönyvet! Senki nem értette, hogy mit keresek ott, mint technikai vezető… pláne a testvérem, aki néhány kitérő után akkor is aktív labdarúgója volt a Monor csapatának.
Tudtam, hogy ez a küldetésem, tudtam, hogy a pálya szélén kell lennem, intéznem a szövetségi dolgokat, orvosikat, utazást, játékvezetőket és az irodában várni a csapatot a mérkőzéseknél. Ennyi év ”meccsrutin”, statisztikák, igazolások, edzések és mérkőzések után már tudtam, hogy kinek kell lefőznöm a kávét, kinek van szüksége újságra és kinek kell elmondanom, hogy Ő a legjobb… mai napig tudom név szerint a „hóbortjaikat”. Ők így indultak ki a kezdő sípszóra, nekem pedig a labdarúgás így lett az életem része több, mint 19 éven keresztül.
A rajongásom nem múlt el, de 2014-ben édesapám elhunyt és akkor már nem éreztem azt az impulzust, hiszen nem ült ott a lelátón, azon a bizonyos helyen, ahol minden mérkőzésen szurkolt. Nehéz volt… Érdekes módon ebben az évben, pont ebben az időszakban volt talán a legtöbb szereplésem mérkőzésen – összesen két perc! –, amivel győzelemhez segítettem a csapatot. Ez az év nem a sikerekről szólt a csapatnál. Egy idegenbeli mérkőzésünk után „örültünk” a döntetlen eredménynek, de a buszon hazafelé tudtuk, hogy ez nem lesz elég a bennmaradáshoz. Otthon nyugalomban – mint minden mérkőzés után – átnéztem a jegyzőkönyvet. Sárga lapokat, időpontokat, cseréket… rutin volt, hiszen soha nem történt semmi, de akkor, azon a mérkőzésen igen! Az ellenfél elcserélte magát és nem tartózkodott a pályán 2 percig a kötelezően előírt fiatal játékos! Senki nem akarta elhinni, de mivel több helyre elküldtem a vezetőségen belül, így mindenki nyugtázta, hogy jogos és hétfőn óvunk! Az ellenfélnek és nekünk is 2 percet jelentett egy mérkőzésből, de nekünk járt a győztes 3 pont. Akkor, 2014-ben ezzel a győztes mérkőzéssel maradt bent a csapat az NBIII-ban… ha nincs az a két perc, akkor fogalmam sincs hol tartana ma a monori labdarúgás, a radikális változásoknak köszönhetően nehéz lett volna visszakapaszkodni a megyei osztályból. Talán az én legfontosabb két percem volt ebben a bizonyos gyönyörű 19 évben!
Búcsúzni csak szépen: 2018 júniusában veretlenül nyerte meg a csapat a bajnoki évet, akkor életünkben először úgy vehettük át a testvéremmel az aranyérmet, hogy már Ő is szakmai stábban szerepelt. Azt mondják, a csúcson kell befejezni, így én ott, akkor, leköszöntem.
Közel 20 évet töltöttem a Monori Sportegyesületnél! Mindent átéltem, ami a sporthoz tartozik, menetelést, szárnyalást, győzelmet, érmeket és persze az érem másik oldalát, a kudarcot, reménytelenséget és feldolgozhatatlan veszteségeket…
Rengeteg embernek tartozom köszönettel ezért az időért, köszönöm NEKTEK ELNÖKEIM, EDZŐIM, VEZETŐIM, JÁTÉKOSAIM, SEGÍTŐIM, STÁBTAGJAIM és köszönöm neked LABDARÚGÁS, hogy Téged választottalak, még ha a pálya széléről is!
A családi történetnek akár vége is lehetne az aranyérmünk átvételével, de akkor azért lenne bennem hiányérzet. Szerencsére erről szó nincs! 2020-ban a testvéremet felkérték a monori labdarúgás ügyvezetői posztjára, amit ő örömmel elfogadott, így büszkén mondhatom, hogy az elmúlt 40 évben mindig volt Varró a monori pályán vagy a pálya szélén…
A Nagy Sportágválasztó, Ötpróba, BBU Szervezőiroda, GeoGo a napi irodai életünkhöz tartozik. Rengeteget tanultam és fejlődtem az elmúlt 10 évben amióta először átléptem az NSV iroda kapuját. Élveztem és még mindig ott az a boldogság az arcomon, amikor megnyitjuk a kapukat. Köszönöm a tulajdonosoknak, hogy akkor bizalmat szavaztak nekem és együtt megyünk a közös úton, és köszönöm munkatársaimnak áldozatos munkájukat, hogy minden évben kiemelt sikerekkel örvendeztetjük meg magunkat, de főként a szabadidősportot.
