Spartan sprint

2 éve, mikor Csécsei Zolival a futópados Guinness-rekord kísérletre készültünk, akkoriban kerültem közelebbi kapcsolatba a konditermek – pontosabban a Megafitness – világával. Egy pados edzés után bementem Domonkos Dávid cross training órájára, és azóta minden kedd, csütörtök kora reggel ott vagyok. A futásaim nélkülözhetetlen része lett az erősítés.

Minden csoportra jellemzőek sajátosságok. Ennek a csoportnak van az a tulajdonsága, hogy mindig van legalább egy emberen Spartan-os póló. Imádom a sport ruhadarabokat, de mégsem akartam ilyen pólót. Viszont megpróbálni magam egy, a futással rokon sportág mezőnyében egyre jobban…

Eleinte „mazsola” voltam a csoportban. De iszonyúan élvezem a fejlődést. Olyan ez, mint ismerkedésnél eljutni az első csókig, majd tovább. Nagyon izgalmas! Így kezdtem el vágyni a Spartan race-re, vagyis az akadályfutásra…
Most jönne az a rész, hogy „és akkor beneveztem”, de nem, mert egy rinyagép, takarékoskodó anyuka vagyok. Viszont meghívást kaptam a szervezőktől – egy sporttárs gyanítható közbenjárásának köszönhetően.

Spartan Sprint táv: 8,2 km futás (22+1 akadállyal). Ennyi futásért nem szoktam átöltözni, vagy nem minősítem edzésnek – ezt kizárólag magamra értem, edzettségem és céljaim alapján. De, hát nézzük meg először kicsiben. Ez nem rám vall, de egyrészt így szokták, másrészt ez lesz mostanában, és erre hívtak. Miután kiderült, hogy a gyerekeinket is szívesen látják a KIDS futamon, nem volt kérdés: a család hosszúhétvégére megy Nagykanizsa környékére egy kalandos kikapcsolódásra, mondjuk Zalakarosra.

Dokithívni, Árcsimehet-evízbe, fülétműtötték. Mégnemkéne, füldugóés úszósapkakell, nemaradjonkiabuliból. Úszószemcsijeszétjött, Kingáé, új kell. Dresszebevág, najóvegyünkneki, Glamour kuponnalArénát, mertúgyolcsóbb. Gyorsan, induláselőtt. Heti4-szerúszik, mégismost. Szandálolcsó. Mégnemfontos, demostvagyunkitt. Hosszúazút, alvásidőbenutazunk, mégispörögnek. Amilyenlelkesek, olyanfárasztóak. Megérkezünk, mindenkiéhes, kajátnemvettünk, szuperaszállás. Rongyolunkafürdőbe, azélményfontosabbmintkaja. Felpörögnek, ujjonganak, elfáradnak, szétesnek, énis. Záráskorelhagyjukafürdőt, Kingamegsértődikérte, Árcsimegharap, ordítozom, csakaszokásos, kivéveafürdő.

Reggelre a fuvarom le volt szervezve. Zolival, aki a rendezvény kedves és lelkes önkéntese, megbeszéltük, hogy 5.15-kor felvesz. Korainak tűnt a 2 órával későbbi kezdéshez – meg az utolsó pillanatos rajt előtti beeséseimhez képest –, de pont ettől biztonságérzetet is adott.

Keltem, mint kisangyal – kivéve a fejem – elkészültem. Negyedkor sehol senki. Félkor sem, így nyugtáztam, hogy balek vagyok, biztos negyed 7. Negyvenkor csörgetett meg Zoli:
– Szia! Ott vagy már?
Ez kissé elbizonytalanított, mert én határozottan „ITT” volam…
– Nem.
– Akkor felveszlek.
Így a –1. akadály teljesítésével – vagyis, hogy átmásztam a szállás kerítésén – kezdetét vette a spártai nap.
Megérkezve, mintha az elnöknőt kísérte volna, állt meg parkolásra alkalmatlan, Zitához legközelebbi ponton – akit mindenki ismert, és a nevére kordonok nyíltak meg, és marcona arcok köszöntek kedvesen.

Zita olyan hatást tett rám a helyszínnel együtt, mint egy kedves kommandós – aki a kezembe nyomta a rajtcsomagom, és a kölykeimét. Járta a pályát, intézkedett, mindenről mondott pár hasznos dolgot, én meg siettem mellette, mint egy kis tacskó, és ámuldoztam, milyen rohadt magasan van a kötél teteje, amire fel kell mászni, és hogy lassan ¾ óra telt el az érkezésem óta, és egy fickó azóta locsolja a bokamagasságú drótkötél alatti sártengerbe a tóból szivattyúzott vizet. Itt Zita csak annyit mondott:
– Eszedbe se jusson kúszni, főleg ne várj másra. Gurulj végig, és közben legalább egyszer válts irányt, hogy ne szédülj el, hanem rögtön tudj tovább futni.

Tulajdonképpen nem lepett meg, sőt még szimpatikusabb lett. Értékes, ha egy nő egy másik nővel őszintén, kendőzetlenül, lényegretörően beszél. Ez a bizalom jele, ami pedig egy nemes szívet sejtet, ami számomra értékesebb minden tudásnál.

Az akadályoknál annyit mondott, hogy menjek a szélén, hátha kevésbé csúszik, és a kezem töröljem a hajamba, mert mindenem vizes/sáros lesz, és kell az erős fogás. „Hát, a rutint nem adják a rajtcsomaghoz, még a VIP-hez sem.” – gondoltam.

Az ELIT mezőny női tagjai, szinte mindannyian feketében voltak. Én a fehér UTH-s pólómat választottam. Kicsit olyan voltam, mint egy mackónadrágos a futómezőnyben, de én jól éreztem magam benne. Lelkesen ugráltam a feketében „AROOOO!”-zó csajokkal, a reggeli 6 fokban a vizes füvön.

A rajtban egy rózsaszín pólós szemüveges lány jött oda hozzám:
– Minden jót neked, látom te is most vagy itt először.
Igen – 3 – mégsem féltem – 2 – hanem vártam – 1 – nagyon! – RAAAAJT!

Mindenki kilőtt mint állat. Végül is sprint, nincs hova tartalékolni, de kitudja, hogy mi vár rám, ami nem futás? Így jól is jött pár átmászós-átbújós palánk után egy kis hegymenet. Azt legalább nem futom el, be is melegszem, és még ha terepes versenyen talán meg is sétálnám, itt most, a fehér UTH-s pólómban, egy számjegyű kilométer mennyiségnél, ha össze is sz@rom magam, akkor sem fogom. Így futottam.

Hoppá! Egy fejmagasságú deszkapalánk! Hát, ezt egyéb körülmények között előbb vágnám szét baltával – vagy kerülném ki egyszerűbb esetben ☺ –, mint hogy megpróbáljak átmászni rajta. Magas, erős csaj jött utánam: ő akkorát ugrott, hogy vállból ki tudta magát nyomni, és átugrani. Néztem, mint Rozi a moziban. Kérdeztem a segítőktől:
– Csajok hogy szoktak itt még átjutni?
– Úgy, hogy bakot tartanak nekik a fiúk, ha nem ELIT-ben vannak.
Pár vállalhatatlan lepattanás után a jobb lábam sikerült annyira fellendíteni, hogy beakasszam, aztán valahogy átvergődtem ösztönből.  Utána egy fatörzset kellett magamhoz venni, s azzal futni egy kis hegymenetet.

Ezután bele kellett rongyolni a tóba. Utálok vizesnek, nedvesnek lenni, és igazából a fürdést is csak meleg vízben viselem jól. Próbáltam viccesen kapcsolatot teremteni az ELIT „alakulat” tagjaival, miközben derékig gázoltunk a hideg, büdös, iszapos aljú tóvízben, de inkább csak a koncentrációban zavartam őket, de azért nem kussoltam be.
Mikor kimásztunk, az jutott eszembe, hogy ha kellene, be is pisilhetnék simán…

Ezt követően egy emelkedő keskeny pallón kellett egyensúlyozni, közben ez járt a fejemben:
– „Apu könyörtelen balerinája vagyok.” – a Harcosok klubja c. film után szabadon. 😀
Imádtam, hogy eddig sehol nem burpee-ztem. (Négyütemű fekvőtámasz, büntetésként, ha nem sikerül teljesíteni valamelyik akadályt.) Tudja az ember, hogy nem lesz ez így mindig, de olyan tiszta érzés az indokolatlan remény, hogy megengedi magának.

Aztán futottunk. Nyilván bírtam. A ruhám száradt, haladtam, és a szokatlan feladatokhoz képest pihentem és regenerálódtam.

Na, a következő akadály több, mint burpee-gyanús volt. Felfüggesztett rúd, amin végigkapaszkodva egy kötéldarabba, majd egy gyűrűre, majd megint, kötél, gyűrű, kötél, gyűrű és végül a csengő – kellett továbblendülni. A legrosszabb kishitűen nekivágni valaminek. Még el sem kezdtem, mikor már fejben elengedtem. Akkor meg minek. Véletlen úgy alakult, hogy a burpee-nél a kezem egy földkupacra kerül, és mivel így magasabban volt, mint a lábam, ezért könnyebb volt. Ebből erőt merítettem, és leleményesnek éreztem magam. ☺

Ha jól emlékszem, ezt követően egy olyan negatív fal féle következett, ami piszkosul csúszott – természetesen –, de legalább volt hozzá egy kötél. Ez egész jól megvolt.

A következő akadály egy retro háromszög mászókához hasonlított, aminek a legalsó fokának az eléréséhez nagyot kellett ugranom, majd átmászni rajta – elméletileg. Rögtön az jutott eszembe, hogy én aztán nem tudom felemelni a lábam a fejemig, hogy a francba hozhatnám máshogy egy szintbe vele. A segítők nem látszottak túl burpee-éhesnek, mert javasolták, hogy nézzek meg pár embert – akinek sikerül 😉 –, milyen technikával csinálják. Jó volt a tanács, mert máshogy, két oldalról fogták meg a rudat és nagy lendületet véve dobták fel, és akasztották be a lábukat. Mint a buzgó ovis a játszón, próbáltam, aztán egyszer csak sikerült. Kezem lábam fenn, lógok, mint egy lajhár. Onnan már tudtam, hogy vagy felküzdöm magam, vagy lezuhanok. Valamit megérezhetett a segítő srác, mert a karjából bölcsőt formálva állt alattam, de nemsokára diadalittasan rohanhattam tovább.

Nyakig érő posványos vízen kellett átgázolni megint. Mivel a 164 centim elég szűkös volt, inkább úsztam. Volt bennem annyi adrenalin, hogy bár nem imádtam, valahogy nem tűnt olyan furának.

Ekkor egy „hosszabb” futószakasz kezdődött – kb. 4 kili – amit rengetegen gyalogoltak! (Pedig csak a férfi ELIT indult előttünk.) Nem tudom, hányan rajtoltak, de itt egy népvándorló tömeget előztem meg.
A rajt/célhoz közeli terület jelentette számomra a „burpee-parkot”. Két sátrat formázó sík lapon lyukak és láncok, amiken végigkapaszkodva kellett átjutni. Valószínűleg a túlgondolkodó lassú haladás okozta a vesztem, mert egyre nehezebb volt az átkapaszkodás. Egyszerre kellett oldalra és felfele törekedni. Sebaj. Kerestem egy buckát a burpee-hez. A fejpántot itt is be kellett mutatnom egy kamerába, és 5-önként hangosan jelezve számolni.
Majd mellédobtam a dárdát.

Gondoltam, írjátok a számlához… /!/@!/%=@#%&/=T8v7#8/)IŐ:@ÚL!!!!! Majd lenyomtam megint egy 30-as kört. Kezdett kialakulni bennem a csalódottság miatt egy kis indokolatlan harag. Sokkal inkább voltam „Apu hideg verítéke”, mint „Apu könyörtelen balerinája”.

Most jött el a fetrengés a reggel óta töltött sártengerben. Gond nélkül gurultam az engem majd’ ellepő sárban hol jobbra, hol balra – megfogadva Zita javaslatát. Az egész világon egyedül a gyerekeim előtt éreztem volna vállalhatatlannak a történteket – később meg is kapom tőlük…

Hirtelen, mintha mátrixban láttam volna: megtöröltem a kezem a hajamban, és nekiláttam a kötélmászásnak.
90 burpee után kicsit nehezen húztam fel az 50 kilós seggem a kb. 8 méter magas kötélre, de felhúztam!
Hogy mindenki lenyugodjon a *******, még egyszer beküldtek minket a tóba.

Kievickélve, kötélen lógó zsákot kellett felhúzni – csiga segítségével. Nem tudom, mekkora tömegű lehetett, de könnyű lett alattam a talaj, ahogy megfogtam a kötelet. Tudtam, hogy ezt most felhúzom.

A világ igazságtalansága csak ezután következett: majomlétra. Nem gond. Háromszög alakú. Ez sem, elméletben – 😀 –, de gyakorlatban viszont igen, mert a legalsó kapaszkodó olyan magasan volt, hogy bármekkora erővel ugráltam a 164 centimmel, érinteni sem tudtam, nemhogy ráfogni.
– Na, most mi a francot csináljak?! – sóhajtottam bele az éterbe.
A segítő figura magáénak vette a kérdést és a burpee-ző helye mutatott.
– „Apu könyörtelen balerinájával” nem b@szakodhat senki! – futott át az agyamon, majd megcsináltam 30 burpee-t.

Volt még egy marha nagy sátortető alakú textil rács, amiben igazából semmi nehézség nem volt, míg nem láttam, hogy használják a „nagyok”. Ők ugyanis nem kapaszkodva lépegettek lefelé, ahogy a padláslétráról szokás, hanem a tetejéről gurultak, és gurulás közben néha ráfogtak a rácsra, hogy az esést megelőzzék. Na, itt még két csaj begurult elém.
Lekászálódva a hálóról kis sprint, pár lassú tűzzel égő rönk átugrása, és FINISH!

1 óra 15 perc alatt, ELIT női 12. versenyzőjeként értem célba. Beérve, nem volt semmi extra. Ott álltam csurom vizesen, mivel még csak fél 9, a Kedves és a kicsinyeim még sehol – illetve úton ide. Kifeküdnék megszáradni, de a lábszárközépig érő fű még lucsog a harmattól. Felvettem a cuccom, lövettem pár pózer képet magamról, hogy elláthassam fotóval az én kis „tamagocsi” platformjaimat.

Hamarosan megérkeztek a kis enyéim. Arcukon ugyanaz a döbbenet, mint tavaly az esőzések utáni Mátrabérc céljában, mikor olyan sárosan értem be, hogy Mikkám megkérdezte:
– Anya…! Nem szégyelled magad?!
Most egy kisebb ívű labdát adott Árcsi:
– Anya, tudom, hogy nem szereted, ha azt mondom, hogy malac, de most úgy nézel ki, mint egy malac.
Ezután átadtam nekik a rajtszámos fejpántjukat, és a karszalagot. Árcsit enyhén sokkoltam, és leszögezte, hogy várja az eseményt, de ő biztosan nem megy be a tóba.
Hát, volt még ideje várni, kb. 2 és fél óra múlvára – épp az alvásidejére – volt kiírva a 4-5 évesek rajtja.

Laci brutálisan finom sajtos „vega” hamburgert szerzett, amivel letelepedtünk a nagykanizsai tó kicsi szigetére. Ahogy ott „nyaraltunk”, vesszük ám észre, hogy vagy 40 fekete ruhás, hátizsákos ember úszik felénk a tóban. „Apu túlértékelt balerinája voltam”, ők pedig „apu leggyorsabb ivarsejtjei” – abszolút bóknak szánom.

Árcsi még kétszer elmondta, hogy ő nem megy be a tóba, és éreztem, hogy zuhant egyet a bizalma, bár újra elmondtam én is, hogy a gyerekeknek nem kell bemenni a tóba, és azt, hogy végig mellette leszek. A karszalagot bizgerálta a kezén. Zavarta, tegnap is alig várta, hogy a fürdőbelépőt kilépés után letéphesse. Kinga, Árcsival szemben viszont „Anyu színpompás sellője”, aki heti 4X úszik, és a HURRICANE HEAT láttán nagy kedve kerekedett ötödször is.

A Hurrican Heat-esek a Spartan csúcsragadozói. Ők hajnali 4 óta nyomták, délelőtt 10-ig. Versenyükből van 12 és 24 órás ultra is, ami alatt a legembertpróbálóbb feladatokban vesznek részt egyénként és egy csapat tagjaként egyaránt.
A nap brutálisan tűzött. A hőmérséklet 20-22 fokkal magasabb volt, mint reggel. Árcsi fáradt volt, és unatkozott, Kingát pedig láthatóan zavarta a folyamatos tömeg és hangzavar. Mit tehet ilyenkor az ember? Elmegy lőni. A fesztivál területén ugyanis a NERF – szivacstöltényes puska márka – felépített egy kalandparkot a gyerekeknek, így tömegben és hangzavarban legalább lőhettünk is. Mikor kijöttünk, már csak fél óra volt Árcsi rajtjáig, aki azt mondta, hogy ő álmos, és nem megy bele semmiféle tóba, majd letépte a karszalagját. Mindketten „Apu ökölbeszorult keze voltunk”. Ő a mi vakmerő, kalandor, megállíthatatlan, folyton határait – meg az enyémet – feszegető gyerekünk. Jól megterrorizálgattam lelkileg szegényt, de nem érdekelte. Baromira bosszantott, hogy nem akarja azt csinálni, amiről én tudom, hogy az nagyon jó neki – ráadásul még a végén kiderül, hogy csak az én bolondériám miatt utaztunk 200 kilométert otthonról. Ő apával elvonult az alvókájáért, mi pedig Kingával megnéztük a korcsoportjának a rajtját, és a pályából, amennyit lehetett.

Kingáról tudnotok kell, hogy ő nagyon óvatos és nagyon érzékeny. Cinege lábú, fehérbőrű, gyönyörű, barna szemű kislány. Azt is, hogy ezzel együtt rendszeresen elkísér 10-16 km közötti futásaimra bringával, és hogy még nem volt 4 éves, mikor lefutotta az Alagút futás 3,5 km-s távját velünk, kézen fogva. Szóval annyira különleges kiscsaj! Eljött az ő rajtja. A rajtterületen és előtte is kerestük már kis barátnőjét, Lilit, akiről tudtuk, hogy jön, de anyukáját nem tudtam elérni. Kinga beállt. Leghátra. Láttam, hogy befelé figyel, de úgy izgultam, hogy képtelen voltam nem bekiabálgatni neki. Közben észrevettem Lilit az első sorban:
– Kinga! Gyere a kordonhoz! Itt van Lili, odakísérlek!

Mikka tett két lépést, ezzel belépve a tömegbe, majd vissza. Értettem. RAJT! Leghátulról indult. Örültem, mert elöl a már kisiskolás srácok úgy lőttek ki, mint azok az életüket mentő vadak, akiknek nem szabad az útját állni. Az első 300 méteren tudtam a kordon mellett követni őt. Ügyes volt, koncentrált és boldog. Tökéletesen hozta azt az attitűdöt, ahogy értelme van csinálni bármilyen sportot: hideg fej, forró szív. Laci és Árcsi is megérkeztek buzdítani Kingát. Ebben a pillanatban épp Árcsi sem volt álmos. Kingához szeretett volna menni. Tudjátok, Kingának otthon egy gyönyörű rózsaszín-fehér hercegnő szobája van, mégis fél egyedül felmenni. Vagy Árcsi szokta lehozni a cuccait, vagy felkíséri Kingát – akkor is, ha előtte 5 perccel és 5 perc múlva Kinga belecsíp, ő meg megrángatja a haját. Most érezte a kis kalandor, hogy mennie kell. És én tudom, hogy Kinga után a tóba is bement volna…

A gyerekeink hozzáállása és viselkedése annyira leképez minket. Vagy azért, mert ez a minta áll rendelkezésükre, vagy azért, mert tulajdonképpen minden ember hasonlóan érez.

Ha Árcsi döntését, mint sportoló döntését vizsgálom, egyezik az enyémmel abban, hogy olyan kihívásban tudok helytállni, aminek a teljesítésére én vágyom. A belülről fakadó motiváció a valódi motiváció. A kívülről jövő csak egy impulzus, míg magamévá nem teszem. Ugyanakkor ő sok extrém helyzetet elvállal, de kisember létére nagyon jól felméri a képességeit. Ez pedig egy ismeretlen és kiszámíthatatlan terület, ő pedig tudja, hogy álmos, és azt is, hogy zavarja a karszalag, és azt is, hogy nem tud úszni, és akin itt rajtszám van, az mind vizes. Árcsi okos, és jól döntött. Csak az érzelmileg vehemens anyjának kell hozzá egy kis idő, hogy ezt megfelelően értékelje.

A verseny leggyorsabbjai a pálya utolsó szakaszában. Hangosan buzdítjuk őket… és akkor a középmezőny elején a fák közül felbukkan az én kis angyalkám. Örömmel fut, és gyönyörűen. Nem futotta ki magát. Mindenfélét ordítok neki, ő meg egy rózsaszín, halvány mosollyal nyugtázza, hogy flow-ban van.
– ÍÍÍÍÍÍÍÍíííííííí! Nagyon szuper vagy!!!!! Most gyorsíthatsz!

És gyorsított. Nem erőből, lélekből! Tökéletesen csinálta! Árcsi rohant utána, alig tudtuk kiszedni a kordon mögül. Azt hajtogatta:
– Legközelebb szeretném megpróbálni én is!
Hát, nem hiszem, hogy spartanból lesz legközelebb, de:
– Persze, legközelebb mindenképpen.
A családunk teljesen leképezte egy új sportághoz való pozitív hozzáállás összes attitűdjét:
– a versenyzőt,
– a buli-sportolót,
– a visszalépőt,
– és a segítőt.
Kinga nyakába egy giganagy érmet akasztottak, akkorát, mint az enyém, és szerintem a HH-sokénál sem kisebbet.

Másnap az én „Nádszál királykisasszonyom” oviba menet úgy tette az érmet a nyakába, mint egy vékony kis arany láncot. A lányok nem akarták elhinni, hogy nem az „anyukája nyerte”, a fiúk pedig áhítattal nézték az óriási spártai fémsisakot ábrázoló marcona érmet, miközben az én kicsinyem szerényen csak annyit mondott:
– Ugye milyen szép egészséges fog van rajta?
– Igen Kincsem…

„Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé…” (Fil.3:13)