A sportágválasztás személyes történetét bemutató rovatunk újabb vendége a Paks NB I-es labdarúgócsapatának védője, Szélpál Norbert, akinek a labda már egészen kisgyermekkorától élete szerves részét képezi.
A 26 esztendős Szélpál Norbert Szegeden született, igazi sportoló családba, hiszen édesapja, Szélpál László szintén labdarúgó volt, 1984-ben ifjúsági Európa-bajnokságot nyert hazánk válogatottjával, hat esztendővel később pedig az Újpest játékosaként magyar bajnok lett. Húga, Nóra, és legidősebb bátyja, Tamás szintén az élvonalig jutott futballistaként, másik bátyja, András pedig jelenleg is kézilabdázik Svájcban. Nem meglepő tehát, hogy Norbert is hamar sportolni kezdett.
De mikor és hogyan kezdődött ez a mai napig is tartó út?
„Talán hatéves lehettem, amikor édesanyám levitt az első ovifocis edzésemre. Azon a nyáron zajlott a Dél-Korea és Japán által közösen rendezett világbajnokság, és a brazilok játékába rögtön beleszerettem. Roberto Carlos lett a példaképem, talán akkor döntöttem el, hogy én is profi játékos szeretnék lenni. Onnantól kezdve labdával feküdtem és keltem: mehettem a játszótérre, oviba vagy suliba, a nagymamámhoz, mindig ott volt nálam a labda, a szobám falán pedig egy négyzetcentiméternyi szabad hely nem maradt a sok focis posztertől. Egészen addig, amikor is Szalai Pista bácsitól, vagy ahogy Szegeden a legtöbben ismerték a legendás edzőt, Dzsínótól kaptam ajándékba egy gyönyörű Internazionale címeres kék-fekete zászlót – annak azért valahogy szorítottam helyet… A relikviát azóta is nagy becsben tartom, én pedig továbbra is hűséges Inter szurkolónak vallom magam – menyasszonyommal, Renivel néhány éve még meccsen is jártunk Milánóban, hatalmas élmény volt.”
Sok gyermek esetében vissza-visszatérő hiba, hogy a szülő választ helyette sportágat, esetleg egy olyat, amelyet korábban ő maga is űzött, sőt, sok esetben a szülő a saját be nem teljesített sportpályafutását szeretné a gyermeke által megélni. Norbi esetében utóbbiról nem lehetett szó, de vajon mekkora nyomást jelentett számára édesapja sikeres labdarúgó múltja, befolyásolta-e abban a döntésben, hogy végül ő maga is a foci mellett tette le a voksát?
„Esetemben nem volt kérdés, hogy focizni fogok, ebben sosem befolyásolt senki, igaz, egy rövid kitérőt azért így is tettem: általános iskolában tesi órákon gyakran kézilabdáztunk, amelyet szintén nagyon élveztem. Nem volt rossz csapatunk: több diákolimpián is elindultunk, még országos bajnokságot is nyertünk. Ebben a sportágban sem voltam ügyetlen, a híres Pick Szeged csapatának utánpótlás edzői is megkerestek, hogy foglalkozzak komolyabban a kézilabdával, én azonban kitartottam a foci mellett, amelyet egyáltalán nem bánok.”
Vajon a kezdeti sikerek alapján mennyire lehet megjósolni, ki mire viheti felnőttként? Megállja-e a helyét profi sportolóként, esetleg megreked „amatőr” szinten? A 196 centi magas belső védő különös utat járt be, mielőtt megvetette a lábát a legjobbak között: gyermekkorában minden tornáról egyéni- és csapatdíjak tömkelegével tért haza, kamaszkorában azonban törés következett be a karrierjében, amelyet nem volt könnyű kezelni.
„Rengeteg igazán tehetséges sráccal fociztam együtt gyerekkoromban, akikből végül nem lett profi sportoló. Természetesen nem hátrány az alaptehetség, de az, hogy végül ki fut be szép pályafutást és ki nem, legnagyobb részben a kitartáson és a szorgalmon múlik. A szülővárosomban töltött sikeres időszak után értem is sok akadémiai csapat versengett, én pedig végül a Vasast választottam. 13 évesen felkerültem a nagyvárosba, egy teljesen más közegbe, új volt minden, honvágy is gyötört – így visszagondolva valószínűleg nem voltam még erre felkészülve, főként mentálisan. Nem igazán találtam a helyem, a játék sem úgy ment, ahogy elvártam magamból, így szép lassan elillant az önbizalmam is. Két nehéz évet követően Békéscsabára kerültem, ahol végre kezdtem újra magamra találni.”
Gondolhatnánk, hogy innen már egyenes út vezetett az élvonalbeli karrierig.
„A Viharsarokból újra Budapestre kerültem, hazánk legnagyobb klubjához, a Ferencvároshoz. Érdekes, de már nyoma sem volt a néhány esztendővel korábbi megilletődöttségemnek, amely a Vasas-korszak során jellemzett. Újra élveztem a focit, immár középpályásként – gyerekként még csatár voltam – és a játékba is kezdtem belelendülni. 17-18 évesen úgy éreztem, megértem a felnőttfocira, de pechemre abban az évben esett ki a „nagy Fradi” tartalékcsapata a harmadosztályból, így ismét váltanom kellett: Diósdra kerültem, a helyi NB III-as együtteshez. Itt bizonytalanodtam el először életem során, hogy vajon összejöhet-e a profi karrier? Hiába értünk el jó eredményeket, hiába számítottam én magam is alapembernek, olyan körülmények között teltek a csapat mindennapjai, amelyet most nem szeretnék részletezni. Nem volt könnyű időszak, maradjunk annyiban. Már majdnem Ausztriába igazoltam, egy negyedosztályú amatőr csapatba, amikor újra megkerestek Békéscsabáról, ahol még emlékeztek rám az ifista évekből. Ha akkor mégis nyugat felé veszem az irányt, ma már lehet nem is focizok.”
Norbi végül kitartásának és akaraterejének köszönhetően le tudta zárni ezt a nehéz időszakot, és 19-20 éves korára mind fizikailag, mind fejben megedződött, amelynek meg is lett az eredménye.
„A csabai közeg újra jót tett nekem. Emlékszem, az NB III-as tartalékcsapattal az első tavaszi bajnokinkra készültünk, amikor egy csütörtöki foglalkozás előtt szóltak, hogy aznap az első osztályú gárdával kellene tréningeznem… El sem akartam hinni! Másnap már a szertáros kérdezte, hogy hányas számú mezt választom, mivel a hétvégi meccskeretben is számolnak velem. Álomszerű volt az egész: egyik pillanatban még a diósdi kispadot koptattam és azon gondolkodtam, hogy egy osztrák amatőr klubhoz szerződök, ahol a foci mellett munkát is kaptam volna, aztán hirtelen a Torghelle Sándor és Kanta József nevével fémjelzett MTK ellen készülhetek az NB I-ben. 10 percet kaptam azon a meccsen, de így is meghatározó élmény volt, hogy 19 évesen bemutatkozhattam az élvonalban.”
Az első meccset azóta már közel ötven követte, pedig a debütálás után négy évet kellett várni a második fellépésre.
„Miután kiesett a Békéscsaba az első osztályból, számomra az NB II-ben érkezett el az igazán nagy áttörés ideje: ismét új pozícióban, immáron belső védőként vágtam neki az idénynek, ez a váltás pedig annyira jól sült el, hogy a bajnokság végén a szurkolók a szezon játékosának is megválasztottak, sőt, az U21-es magyar válogatottban is bemutatkozhattam. Ezután még két és fél évet töltöttem lila-fehérben, és egyre inkább azt éreztem, hogy megállnám a helyem egy osztállyal feljebb is. Szerencsére Pakson is így látták a vezetők, ezért szerződést kínáltak, amit örömmel írtam alá. Itt már a negyedik szezonomat kezdem, és már most rengeteg szép emlék fűz az együtteshez: az utolsó fordulóban kiharcolt bennmaradás a Debrecen ellen, a 3-0-s bajnoki siker a Ferencváros otthonában, vagy az idei kupadöntő 40 ezer néző előtt a Puskás Arénában mind-mind felejthetetlen élmény. Ezekért a pillanatokért érdemes sportolni, és egészen kisgyermekkortól keményen küzdeni a céljainkért.”
Norbi példájából is látszódik, hogy a kitartás nem csupán az életben, de a sportban is nagyon fontos. Nehezebb időszakok bármikor jöhetnek, de ha megfelelő a hozzáállásunk, sokkal nagyobb eséllyel és gyorsabban lendülhetünk át rajtuk. Persze, egy kis segítség sosem árt.
„Minden ember életében akadnak hullámvölgyek, amelyekből sokszor nem könnyű kimászni támogatás nélkül. Szerencsére én nem panaszkodhatok, mivel a családom és a barátaim mindig mellettem álltak a nehezebb periódusokban, de a remek edzőkről, szakemberekről, illetve menedzseremről sem feledkezek meg, tőlük szintén rengeteg segítséget és tanácsot kaptam. Külön szeretném kiemelni a menyasszonyomat, Renit, akivel már 7 éve alkotunk egy párt, és minden támogatást megkapok tőle, amire szükségem van. Ő maga is élsportoló volt, így pontosan tudja, mivel jár ez az életvitel.”
Kijelenthetjük tehát, hogy a sport megtanít méltósággal győzni és veszíteni is, illetve megtanít arra, hogy sose mondjunk le idejekorán a céljainkról, függetlenül attól, hogy versenyszerűen űzzük azt, esetleg a szabadidőnkben mozgunk. Utóbbit a profi sportolók is megteszik, főleg, amikor a bajnokságok, versenyek szünetelnek.
„Amikor nincsenek edzéseink, szeretek mozgásban maradni, hogy a felkészülési időszaknak is fitten vágjak neki. A teniszt és a pingpongot kifejezetten kedvelem, de úszni és futni is szívesen eljárok, amikor a nyári vagy téli pihenőmet töltöm.”
Ha inspirált a fenti történet, de még nem tudod, milyen mozgásformát űznél szívesen, látogass ki szeptember 16-án és 17-én a Nagy Sportágválasztóra, ahol profi edzők segítenek neked, hogy megtaláld az igazán hozzád illőt!
