Gerlei Anna az ELTE cheerleading csapatának tagja, leggyakrabban a flyer szerepe jut rá, vagyis ő repül a levegőben, de előfordul, hogy midflyer, vagyis az embertorony közepén még ő tart valakit. A 25 éves Anna számára a cheerleading az egyetemi évek legnagyobb ajándéka volt. Ismerd meg az ő sportágválasztását!
Hogy lesz valaki cheerleader versenyző? Gondolom, elnézve a levegőben készült fotóidat, volt sportmúltad?
– Persze, hároméves koromtól ritmikus gimnasztikáztam, majd tízévesen átpártoltam az akrobatikus rock and rollra. Amikor azonban felvettek az egyetemre, úgy éreztem, hogy nem lesz időm és alkalmam a versenysportra, ezért le is mondtam róla. Aztán az egyetemen kiszúrtam, hogy van cheerleading szakosztály, és szerelem volt első látásra, azonnal tudtam, hogy nekem való.
A fotókon látom, hogy te repülsz általában. Ha jól sejtem, azért itt számít a testalkat, az előképzettség.
– A magasság, a testsúly és a nem számít általában, kevés az annyira kisnövésű, könnyű csontozatú férfi, akit lehetne dobálni, néhány ázsiai csapatban látni ilyet, errefelé nem. Aki repül, az a flyer, de egy-egy gyakorlaton belül is váltakoznak a szerepek, olykor én is vagyok midflyer, akit miközben tartanak a többiek, még kap valakit maga fölé. De összességében igen, a base az, aki az alapot adja, aki alul áll, oda fontos az erős testalkat, a stabilitás és ahogy megyünk feljebb, úgy lesznek egyre könnyebbek a csapattagok. De persze nem csak a kilók számítanak, egy jó flyer nem csak könnyű, de erős, feszesen tudja tartani magát a levegőben és nem utolsósorban hajlékony. A base-ek esetében is sokat számít a technika, nem minden az erőn múlik, így fiúk és lányok egyaránt lehetnek kiváló base-ek izomtömegüktől függetlenül.
Sosem félsz ott fenn, a levegőben?
– Aki nem félt még sosem, az hazudik, vagy kezdő. A félelem egyrészt megvéd attól, hogy olyan dolgot csinálj, amire még nem állsz készen, ilyenkor hasznos, de lehet káros, bénító hatású is. Egy-egy új elem megtanulása során természetes, hogy néha félünk, de ez nem marad mindig így. Idővel, amikor már ténylegesen elsajátítottunk egy új dobást vagy emelést, már nem marad bennünk félelem, csak a repülés öröme. A kezdőkre jellemző, hogy kellő tapasztalat híján nem félnek, nem történt még velük olyan, ami óvatosságra intené őket.
Mennyire gyakoriak a balesetek?
– Nagyon szigorú szabályai vannak a sportágnak, a veszélyes elemeknél kötelező a spot, vagyis a biztonsági ember beállítása karnyújtásnyi távolságra, vagyis, ha leesnék, ő elkapna. Kisebb sérülések előfordulnak néha, de egy-két kék folt vagy karmolás még nem a világ vége. Komolyabb balesetem az elmúlt hat év során egyszer sem volt, szerencsére tudom, hogy bízhatok a csapattársaimban.
A cheerleading mióta versenysport? Mi csak annyit tudunk róla, hogy az Egyesült Államokban, a csapatsportágak kiegészítő produkciója.
– Mielőtt válaszolnék, visszamegyek egy picit az időben. A cheerleading, vagyis a közönség szurkolásra buzdítása, eredetileg a férfiak feladata volt, de a második világháború idején a frontra mentek, így került át a nőkhöz a szereplés lehetősége. Aztán szép lassan elnőiesedett a cheerleading. Sport pedig egy kicsit később lett, én láttam már a 80-as években készült fotót versenyekről. Jelenleg két vállfaja van, a performance cheer, ami egy táncos balett és jazzbelett alapú sportág, és a cheerleading, ami akrobatikus műfaj, legközelebb talán az akrobatikus torna vagy másnéven sportakrobatika áll hozzá.
Heti hány edzésetek van, mennyi elfoglaltsággal jár ez a sportág?
– Heti kétszer edzünk, ebben a sportágban – ez a külföldi csapatokra is igaz -, nincs profi státusz, mindenki munka vagy iskola mellett csinálja. Ezenkívül még heti két edzésünk van, ami fakultatív, de általában éppen az időhiány az egyik ok, amiért az emberek befejezik. A másik egy esetleges sérülés, a harmadik pedig a családalapítás.
Te mit szeretsz benne a legjobban?
– Egyrészt kikapcsol. Teljes a fókusz, miközben a levegőben vagyok, csak arra tudok figyelni, nem jut eszembe a munkahelyi gondom vagy a házimunka. Másrészt, mivel ilyen sportágakból jövök, imádom, hogy van egy konkrét feladat, egy előadás, amire készülni kell és azt bemutathatjuk. Harmadrészt, elképesztően jó látni, hogy ez a sportág is megmutatja, semmi sem lehetetlen. Sok csapattársam van, akinek nincs effajta sportmúltja, mégis meg tudja tanulni az elemeket. Amikor pedig egyszer egy céges csapatot készítettünk fel egy amatőr bajnokságra, megdöbbentő volt látni, hogy harmincas, negyvenes irodisták vagy éppen vezetők, a semmiből, pár hét alatt hova jutnak el, csak azzal, hogy akarják, csinálják és készek megtanulni a helyes technikákat. Ez a sport számomra elsősorban arról szól, hogy semmi sem lehetetlen.
