Balogh Andrea, a Nagy Életmódválasztó programunk tagja még a tél végén vágott bele egy kőkemény, tátrai túrába. Most osztja meg velünk az élményeit és azokat a tapasztalatokat, amelyek másoknak is segíthetnek abban, hogy miként jussanak túl az elméjüket blokkoló gondolataikon.
„Februárban volt szerencsém egy kisebb Tátra túrához. A táv nem volt nagy, a megtett szint viszont igen, órákon keresztül caplattunk felfelé, idegenekkel együtt. Pár évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy magashegyi túrán veszek részt, mivel a vízszinten is kapkodtam a levegőt.
Régen azonnal elvetettem volna az ötletet, hogy egy ilyen túrába belevágjak, most viszont kellemes izgalom kerített hatalmába és ráugrottam a lehetőségre. Ahogy Szlovákia felé vettük az irányt, majd ahogy hajnalban közeledtünk a kiindulópontunkra (ami a tengerszint felett több mint 1000 méterre volt), kezdtem realizálni, hogy ez a túra bizony komoly feladat lesz. Hiába a jó cipő, a meleg felszerelés, az bizony nem visz fel magától.
Természetesen vegyes összetételű volt a csapatunk, így a teljesítmények/kondíciók is teljesen mások voltak. Elindultunk hótalpakkal, ami először viccesnek tűnt, de úgy 16 perc múlva már rendesen zavart, hiszen nem teljesen mozoghatott benne a megszokott módon a lábam. Tudtam, hogy ha erre figyelek csak és ellenállok, akkor nagyon megnehezítem a dolgom. Így is történt. Órákig csak küzdöttem a fejemben az “ennek nem így kellene lennie” gondolatokkal, meg hogy „jobban kellene bírjam” és persze jöttek „a mit gondolnak majd mások” gondolatfoszlányok is.
Ám a táv felénél hátratekintettem és láttam, milyen gyönyörű helyen is vagyok. Sütött a nap, mindenütt csillogott a hó, gyönyörű, tiszta idő volt és lassan már a fa határt is elhagytuk. Persze addig szinte észre sem vettem, hogy hol vagyok. Éreztem, hogy ezért a látványért még “kicsit” küzdenem kell. Hiszen még volt pár száz méter, mire az első hüttéhez értünk. Robot üzemmódba kapcsoltam, ennek ellenére előfordult, hogy 2 lépésenként megálltam, majd újraindultam. Talán ez volt a legrosszabb, amit tehetettem. Mindig megállni és újrakezdeni. Rettenetesen sajnáltam magam, küzdöttem, vitáztam magammal, hogy mit is keresek én ott. Talán még Istennel is veszekedtem.
De, mire magamhoz tértem, felértem. Csodálatos érzés lett úrrá rajtam. A „megcsináltam” érzése! Kellemes, bizsergető érzés, amivel hatalmas energiákat szabadított fel. Elég ellentmondásos volt ez az érzés, mert előtte azt tervezgettem, hogy hogyan fekszem majd bele a hóba és maradok a hegyoldalon meghalni.
Szóval szaladtam a hüttéhez, dobtam le a hótalpakat és a fáradtság legkisebb jelét sem mutatva bámultam a tájat. A magasság 1700 méter volt. Másnak ez egy könnyed sétának, egy megállónak tűnhetett, de nekem ez jutalom volt. Az élmény párhuzamba hozható az életmódváltó programmal is. Lehet, hogy valakinek egy könnyedebb menet lesz, más viszont megküzd minden egyes méterrel. De a legdurvább, hogy KIZÁRÓLAG csak a FEJÜNKBEN létező gondolatok miatt tűnik nehéznek. A pánik, a stressz, amit okozunk a gondolatainkkal, megkeményíti a testet/izmokat, szinte megköti a lábainkat. Megemeli a pulzust, szapora légzést okoz és beszűkíti az ereinket, ezzel együtt az elménket is. Ahogy olvasod, talán még te is ezt érzed. Pedig nem vagy ott ebben a pillanatban, igaz?
Viszont sosem tapasztalhattam volna meg a csúcsot, ha akkor nem vágok bele és nem megyek fel a hegyre én is.
Hálás vagyok, és ha valaki még ezek után sem érti, miért csináltam ezt, az próbálja meg a hétköznapokat ugyanígy élni. A pánik és a stressz jelentkezni fog a nagy feladatok előtt/közben, de csakis mi döntjük el, hogy hogyan kezeljük ezt. Felmész és “belehalsz fejben” akár többször is, vagy visszakullogsz behúzott farokkal. Inkább belehalok, de felmegyek. Hamarosan talán majd újra!”
