ÉLETÜNK A SPORT – AVAGY A SZERVEZŐK IS VÁLASZTANAK

  •  
  •  

„Mi a francot csinálsz?” – üvöltött be apám az asztalhoz a pinpongcsarnok másik végéből, mert az edzőim annál közelebb nem engedték. Persze a hangja így is eljutott hozzám. Még évekig játszottam versenyszerűen, de talán ott dőlt el, hogy amint tehetem, befejezem. Közel húsz évvel később kezdtem sportolni újra. Már nem szülői utasításra, hanem a saját démonjaim miatt. Nem volt könnyű ez az út sem, de megérte végigmenni rajta.

Gyakran kérdezik, akik ismernek, hogy mi lett volna, ha később születek és egy sportpszichológus végig tudja kísérni a pingpongkarrieremet. Mert akkoriban, a hetvenes-nyolcvanas években az effajta kiegészítő segítségek még nem léteztek. Semmi nem lenne, felelem. Nincs az a pszichológus, aki abból a mentális gyengeségből ki tudott volna húzni.

Tehetségesnek lenni nem azt jelenti, hogy ügyes vagyok az adott sportágban, hogy megvan a kiemelkedő technikai képességem, hogy rendelkezem a megfelelő fizikai adottságokkal. Tehetségesnek lenni azt jelenti az élsportban, hogy a siker minden eleme megvan benned. És ezek közül a legfontosabb a mentális erő.

Hattól tizenhat évig voltam versenyző, aztán végre abbahagyhattam.
És közel húsz évig nem sportoltam semmit.
Rajzolni kezdtem, kétszer jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára – sikertelenül –, majd sportújságíró lettem, később, már anyaként, reklámmenedzser szakon diplomáztam a Szent István Egyetemen.
De aztán újrakezdtem.
Mert újra kellett kezdenem.
És utána még nagyon sokszor újrakezdtem.
És csináltam, elbuktam, megint belevágtam, újra elestem, felálltam. Mert nem adhattam fel.

Huszonhárom éves voltam, amikor az első, brutális pánikrohamom alkalmával mentő vitt kórházba, egy hónapot feküdtem a pszichiátrián. De ez még nem volt elég sokk ahhoz, hogy az életmódváltás útján elinduljak. Ugyanúgy éltem a napilapos újságírók lélek- és idegölő életét, romboltam magam tovább.

Amikor azonban a férjem szenvedélybetegsége az egész életemet romba döntötte – a lányom egyéves volt ekkor –, választanom kellett. Családfenntartó lettem és két mentálisan sérülékeny ember sorsának súlya nyomta a vállamat. Először őt próbáltam menteni, aztán magamat, de rájöttem, hogy ha én elhullok a harcban, ő sem marad felszínen és nem lesz, aki felnevelje a lányomat.

2006-ban kezdtem sportolni. Edzőterembe mentem, 110-es nyugalmi pulzussal, a pániktól és az élet nehézségeitől elgyötörten. Legyőztem magam, kitartottam, ott ragadtam.
Futni pár évre rá kezdtem. Azóta zsebben van sok félmaraton.
Tizenegy évbe telt, amíg a férjem talpra állt, csak azután váltunk el.

Közben nekem nőgyógyászati műtétek sora és egy kétoldali melleltávolító beavatkozás nehezítette a mindennapjaimat. Meg egy futósérülés.
Ezért 43 évesen megtanultam úszni és kerékpározni, hogy triatlonozni tudjak, sprinttávon ugyanis nem kell sokat futni. Az úszás a mindennapi rutinom része maradt, kerékpározni főleg az otthoni görgőmön szoktam. Az erősítésre heti 3-4 alkalommal kerítek sort, futni háromszor szoktam.

Nem csak a mozgásról szól. Hanem a betonbiztos stabilitásról.
Nem a külalakról szól. Hanem arról az erőről, amely a könyörtelen viharok között is megtart.
Nem a teljesítményről szól, kilométerről, kilóról, távról, időről, miegymásról.

Hanem arról az életfogytig tartó küzdelemről, amit mindannyian vívunk – saját magunkkal.

FIGYELEM! A Nagy Sportágválasztó - A SPORT NAPJAI rendezvénynév VÉDJEGYOLTALOM alatt áll. A rendezvénynév részbeni vagy egészbeni jogosulatlan használója védjegybitorlási vétséget követ el!