Sebestyén Diána 52 éves. Hat gyermeke van, öt felnőtt – közülük Emma Down-szindrómával él –, plusz egy 9 éves kislány. Diának három unokája is van, vagyis szép nagy a család. Mellettük kezdett el sportolni ötvenévesen, elég sok egészségügyi nyavalyától sújtva. Amióta mozog, sokkal jobban van.
Mióta edzel és mi az, amivel kezdtél? Hogy tudod, tudtad a gyerekek és unokák mellett megoldani az edzéseidet?
– Nem olyan régen, ötven évesen kezdtem el futni, addig folyamatosan a számítógép előtt ültem. A kisebbik fiam, Sebi indult egy Spartan versenyen és az ő ötlete volt, hogy a következőn induljak vele én is. A gyerekeim támogatnak a mozgásban, olyannyira, hogy Sebivel azóta is együtt edzünk. Persze nem volt ilyen egyszerű a kezdet. Amikor közölte, hogy velem akar indulni, azt feleltem, hogy kizárt dolog, hiszen a lúdtalpam miatt soha nem futottam és van egy elfordult csigolyám is, orvosi javaslatra három kilót sem emelhettem.
Aztán?
– Elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy talán mégis meg kéne próbálnom. Kimentem a kutyával futni a mezőre, munka közben, kávészünetekben elkezdtem fekvőtámaszozni, nyomtam a burppe-ket, a fürdőszoba ajtófélfáján pedig a húzódzkodásokat. Közben annyira megerősödött a hátizmom, hogy azóta sincs gerincproblémám. Amikor már edzettem egy ideje, akkor közöltük a családdal, hogy együtt indulunk a nagykanizsai versenyen.
Sebi mellett a többiek is sportosak?
– Olyannyira, hogy úgy döntöttek, ők is szeretnének indulni, így a felkészülések több esetben családi programokká váltak. Futottunk együtt erdőn, mezőn, hegyen, kapaszkodtunk fel magaslesre, sáros földúton törpe járásban. A hat gyermekemből négy indult, sőt a legnagyobb unokám is, amire nagyon büszke voltam. A nagyfiam akkor még Balin lakott, azt pedig nem tudtuk, hogy a Down-szindrómás Emmám számára is lett volna futam. Nagykanizsa egy életre szóló élmény volt mindannyiunknak, akkor fertőződtem meg végleg, és akkor tetszett meg ez a sportág.
Milyen edzéseken veszel részt ahhoz, hogy tudjál indulni a Spartan versenyeken?
– Heti három NGT edzést csinálunk Sebi fiammal a zoomon, Diana Meral Yamak akadályedzésein is részt vettem, amíg lehetett, most online edzek és meditálok vele. A Sziget Grundot ő ajánlotta, ott Gabor Man OCR edző leszerződtetett az egyesületbe, így versenyengedéllyel a szabadtéri pályákon már edzhetünk, illetve heti három futást próbálok beiktatni. Jelenleg egy versenyszimulációs edzéssorozaton is részt veszek, majdnem minden hétvégén, az OCR egyesületek összefogásában. Nagyon jó pályákon próbálhatom ki magam, profi szervezésben, időméréssel, fantasztikus élmény! Persze van hova fejlődni, még nagyon az elején tartok ennek a sportágnak. Nagy álmom volt, hogy OCR versenyen dobogós helyezést érjek el, ami múlt héten sikerült is.
Mit jelent neked a mozgás? Hogy csinálod, hogy ilyen jól őrzöd a vitalitásodat? Mindenképpen lenyűgöző az élethez való hozzáállásod, ahogy a sok energiád is.
– Sok ismerősömet, kortársamat talán kicsit sikerül motiválnom, ha nem is ennyire intenzíven, de némi mozgásra, kimozdulásra ösztönözni a posztjaimmal. Viszont elég sokan vannak, akik nem értik, minek gyötröm magam, folyton tele lila foltokkal és zúzódásokkal. Minden tisztességes nagymama kötöget unalmában, és lekvárt főz, én meg nem férek a bőrömbe. Hát nem unatkozom soha, az biztos, engem a mozgás lendületben tart.
Milyen életfilozófia szerint éled az életedet, amibe ennyi minden belefér?
– Sok-sok év tapasztalata, és sokszor elég fájdalmas események sorozata ébresztett rá arra, hogy ha én magam nem vagyok jól lelkileg, testileg, fizikailag, egészségileg, akkor a rám bízott emberek sem lesznek azok. Csak akkor lehetek biztos pont nekik, ha megerősödöm. Nagyon hosszú út vezetett idáig gyerekkoromtól kezdve, többször kimászva a mélypontokból, de végül sikerült magamra találnom, és teljes mértékben bízni saját magamban. Ez egy folyamat, minden nap dolgozni kell érte, a fizikai aktivitás és a meditáció nekem ebben nagyon sokat segít.
