•  
  •  
  •  
  •  

A röplabda ugyanazon az egyetemen született, mint a kosárlabda pár évvel korábban. 1892-ben dr. Naismith feltette a magasba a barackos kosarakat, és attól fogva arra dobáltak a labdával a springfieldi YMCA-suli diákjai. Pár évre rá kitaláltak egy másik sportot, a Holyoke YMCA Egyetemen.

A röplabda technikailag alighanem a legnehezebb labdasport, hiszen a játék csak addig tart, amíg a labda a levegőben van – amint földet ér, vége a menetnek. Ennek megakadályozása rendkívüli felkészültséget, technikai és helyezkedési képzettséget igényel – cserébe ez az egyetlen a „nagylabdás” műfajok között, amelyben a súlyos hátrány sem jelenti azt, hogy a meccs elveszett. Míg a többi labdajátékban bizonyos különbség kialakulásánál szinte bizonyosan tudható, eldőlt a meccs, itt, időlimit nem lévén, csak a meccslabda eldőlésének pillanatában van vége egy partinak – addig reménykedhet a hátrányban lévő.

Egy röplabda-mérkőzés megnyeréséhez három szett elhódítása szükséges. Egy-egy szett 25 pontig tart, ha ötödik, döntő játszmára kerül sor, ott elég 15 pontot elérni. Megszűnt a régi szabály, hogy pontot csak a szerváló csapat érhet el – 2000 óta minden menet számít. Két pont különbségnek muszáj lennie, nincs plafon, mint régen, amikor 17-ig tarthatott csak egy játszma.

Egy csapat egyszerre hat embert vonultat fel a háló egyik oldalán: három áll elöl, három mögöttük. Miután megtörtént az adogatás, mindenki változtathatja a helyét – ugyanakkor minden pontnyerést követően kötelező módosítani az alapfelálláson. Az ún. „forgás” során az óra forgásával ellentétes irányban odébb kell menni egy pozícióval mindenkinek – ha ezt egy csapat eltéveszti, a hiba pillanatától a hiba felfedéséig akár az összes pontját elvesztheti. A régi, hagyományos forgást ugyanakkor az utóbbi időben megbolondították kicsit: 2000 óta lehetőség van egy libero szerepeltetésére. Ezt többek között azért találták ki, mert a röplabda-csapatok mind inkább kezdtek hasonlítani az égimeszelők gyülekezetére, a 180 centis klasszisok kezdtek kiszorulni a legjobb csapatokból is – a trénerek ugyanis tartottak attól, hogyha az „efféle törpék” a forgás során a hálóhoz kerülnek, képtelenek lesznek hatékonyan sáncolni. Megtartandó a kisebb termetű tehetségeket, létrehozták az új posztot: a libero egy védekező specialista, aki a többiekétől eltérő színű mezben játszik, kimarad a forgásból, csak a hátsó sorban állhat, nem szerválhat, nem sáncolhat, és nem ütheti meg azokat a labdákat, amelyek magasabban vannak a háló tetejénél.

A régi időkhöz képest változás, hogy 1996 előtt a játékosok nem érhettek hozzá a labdához a csípő alatti testrészeikkel – azóta viszont használhatják a lábukat: a legszebb mentéseket ezzel adják elő a legjobbak.

Egy menet szervával indul: nincs második adogatás, ha az adogatás nem jó, az ellenfélé a pont és a szerválás joga. Egy csapat háromszor érhet a labdába, utána át kell ütnie a hálón (azaz a játék átlagos ritmusa ekképp fest: fogadás, feladás, ütés). Ha a labda talajt ér, a menetnek vége. Ha a vonalakon belül ér padlót, akkor a másik térfélen lévő csapaté a pont. Ha a vonalakon túl, akkor az a csapat bukta el, amelynek a játékosa utoljára érintette. Szintén az ellenfélé a pont, ha a labdát a hálótartó oszlop mellett, de a háló tetejének vonala alatt ütik át a túlsó térfélre. Ugyancsak pontvesztéssel jár, ha egy játékos bármilyen szituációban hozzáér a hálóhoz, vagy lábával érinti a félpályán felfestett vonalat. A labda a talajt érés pillanatáig a képzeletbeli térfél hosszanti és szélességi kiterjesztéséről bárhol megjátszható, azaz egy játékos akár a terem végéből is visszaütheti, ha utoléri (szerválni szintén bárhonnan lehet az alapvonal mögül).

Egy csapatban hatszor lehet cserélni egy játszma során – a libero cseréje ebben nem számít bele, őt ugyanakkor legalább egy pont erejéig mindenképpen le kell hozni a szett során. Ha egy cserejátékost cserélnek el ugyanabban a szettben, az később már nem térhet vissza, és nem küldhető be a helyére ugyanaz, akinek a helyére bejött.

A pálya 18×9 méter, a háló 2.43 centi magas a férfiaknál, 2.23 centis a nőknél. Mindkét nem 12 csapatot vonultat fel, a lebonyolítás pedig a szokványos: körmérkőzés két hatos csoportban, majd mindkét ágról az első négy tovább lép, és a keresztbejátszással indul az egyenes kieséses szakasz.

A röplabda története

A bevezetőben említett dr. Naismith barátja, William Morgan, a Holyoke YMCA Egyetem testnevelési igazgatója úgy látta, hogy a kosárlabda kimerítő és túl erőszakos a YMCA (Fiatal Katolikus Férfiak Szövetsége) korosabb tagjainak, és kitalált egy másik játékot. Mintonette-nek keresztelte el az 1895-ben született sportot, ám a suli egy másik (szintén springfieldi, akárcsak Naismith) professzora kisvártatva közölte, hogy mivel a labdát röptében ütik meg, a teniszből ismert röptéhez (volley) hasonló módon, miért ne lehetne a játék neve volleyball, azaz röplabda. Az lett.

A világ sok részére kiterjedő YMCA-hálózatnak hála a sportág hihetetlen gyorsasággal terjedt: miközben Athénben első ízben gyülekeztek az olimpikonok, Japánban már ütötték a labdát a háló fölött, és a többi ázsiai nemzet is hamar bekapcsolódott. Európába az amerikai katonák hozták el a sportágat az első világháború idején, itt elsősorban a hűvösebb keleti vidékeken lett igazán népszerű. Érdekes viszont, hogy bár a speciális labdát már 1900-ban megalkották, és a szabályrendszer is relatíve gyorsan kikristályosodott (1918-tól már a meccseken hat játékos szerepelt egy csapatban, két évvel később pedig általános elfogadott szabállyá lett az „egy oldal, három érintés” elve), sőt, a játékelemek is igen gyorsan megalapozódtak (a Fülöp-szigeteken már 1920-ban lecsapták a labdát a háló fölött, és nem sokkal később már hátulról készítették elő a támadásokat) – ennek ellenére a nemzetközi szövetség megalakulásáig egészen 1946-ig kellett várni. Igaz, a második világégést követően egyre nagyobb ismertségre tett szert, ma pedig – különösen a strandröplabda gerjesztette extra népszerűségi hullámnak hála – az egyik legnagyobb sportbiznisznek számít valamennyi között.

Jóllehet Amerikában találták fel, az olimpiai debütáláshoz Japán kellett: a távol-keletiek érték el, hogy 1964-ben a röplabdások is felléphessenek a játékokon, ahol azóta állandó szereplők.

A röplabda Magyarországon

A Magyar Röplabda Szövetség 1946-ban alakult. Hazánkban nagyjából 70 egyesületben lehet röplabdázni, kb. 5000 fő teszi ezt versenyszerűen, és ugyanennyien hobbiszinten.

Mind a női-, mind a férfiválogatott szerzett Eb-ezüstöt és bronzot, de míg a férfiak az 50-es, 60-as években, addig a nők a 70-es, 80-as években. A női röplapda egyébként is sikeresebbnek számít, hiszen olimpiai és világbajnoki negyedik helyet is szereztek, sőt klubszinten BEK és KEK-győzelem is van listán. Igaz, ezek is ugyanabból a másfél-két évtizedből.

Manapság a magyar női röplabda kezd mindinkább magára találni, ha nem is tudják még megközelíteni a négy évtizeddel korábbi szintet, de kétségtelenül egyre népszerűbb a sportág Magyarországon.

Kinek ajánlott?

A röplabda inkább a magas, 180 cm fölötti emberek sportja (bár van egy poszt, a liberóé, ahol alacsonyabbak is sikeresek lehetnek), azoknak különösen ajánlott, akik nem szeretik a durvább sportokat, itt ugyanis semmilyen testi kontaktus nincs az ellenféllel.

Milyen képességeket fejleszt?

  • Szem-kéz koordináció;
  • önuralom;
  • ruganyosság;
  • állóképesség;
  • mozgáskoordináció;
  • koncentrációs képesség;
  • erőt, gyorsaságot, dinamizmust.

Előnyök és hátrányok

Intelligens csapatmunkára tanít, hobbiszinten, szabadidős tevékenységként is űzhető. Hátránya, hogy viszonylag sok tanulás, gyakorlás után jönnek az első sikerélmények.

Mikortól ajánlott?

A versenyszerű röplabdázáshoz a fizikai adottságok alapvetőek, ezek 12 éves kor körül látszanak egyértelműen. Versenysportként 40 éves kor környékéig űzhető, hobbiszinten tovább, különösen igaz ez a strandröplabdára.

A röplabdát is kipróbálhattad (száz további sportággal együtt) a XXII. Budapesti Nagy Sportágválasztón, május 25–26-án. Kipróbáltad?

Magyar Röplabda Szövetség: www.hunvolley.hu