Tamás Rita: „Sokan hajlamosak a sportban csak a mozgást látni, pedig a sport sokkal több, mint egy rendszeresen végzett mozdulatsor.”

  •  
  •  

Számtalan módon értesülhettünk már arról – szerencsés esetben tapasztalhattuk is – hogy a sport hogyan változtathatja meg az életünket, hogyan formálhatja személyiségünket, hogyan tüntetheti el határainkat. Ezt ezúttal Tamás Rita története alapján bizonyítjuk be újra.

A sport, a testmozgás előnyeit, a mentális és fizikális állapotunkra gyakorolt hatásának magyarázását, bizonyítását sosem lehet megunni. Mindig tanulhatunk valami újat, saját magunk újabb és újabb oldalát ismerhetjük meg általa. Éppen ezért (is) rendezzük meg évről évre a Nagy Sportágválasztó eseményeinket, hogy a gyermekeket és akár a felnőtteket is hozzásegítsük ahhoz, hogy ezeket a pozitívumokat megtapasztalják és örökké a rabjaivá váljanak.

De ennél többről is szólhat a sport. Segíthet olyan krízishelyzetekben, mint például a mostani koronavírus járvány vagy vehetünk példaként egy születési rendellenességet, egy traumatikus élményt, vagy egy kialakuló mentális és/vagy fizikai betegséget, mely befolyásolja mindennapjainkat és nem igen kecsegtet kiúttal. Minderre – más és más módon természetesen – megoldás lehet a sport.

Bizonyára sokan ismeritek Tamás Ritát, a Ne pánikolj, sportolj című könyv íróját, a szintén ezen a néven több mint 50.000 követővel rendelkező Facebook oldal tulajdonosát, de aki esetleg nem, most lehetőséget adunk rá. Az Ő története kétségkívül inspiráló lehet bárki számára, melyet igyekszünk most – ha nem is teljes egészében de – bemutatni.

Kicsit kérlek, mesélj a kezdetekről, hogyan, minek a hatására alakult ki a pánikbetegséged, hogyan tudtad ezt elfogadni/kezelni a kezdeti időkben?

T. R.: „A pánikbetegség kialakulása egyénenként más. Van, aki egy trauma miatt lesz pánikbeteg, más több dolog együttes hatására válik pánikbeteggé és megint másnak annyira szövevényes a múltja, hogy nehéz kibogozni, mi áll a háttérben. Én az utóbbiak közé tartoztam, de ami elsődlegesen kihozta, az a napilapozás okozta stressz, amikor 1996-ban mentő vitt kórházba, a munkahelyemről hazatérve lettem rosszul. Ez volt az első, igen intenzív rohamom.

Egy hónapot feküdtem pszichiátrián, elkezdődött a gyógyszeres kezelés, kedélyjavítót és feszültségoldót szedtem, de akkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy mivel nézek szembe. Mivel az orvosommal hamar bizalmi válságba került a kapcsolatom, néhány hónap után egyedül birkóztam a pánik démonaival, nagyon sokáig nem értettem meg, hogy mi a teendőm, azt hittem, hogy az a megoldás, ha a rohamok ellen harcolok, nem láttam át, hogy a miértekre kell megtalálnom a választ.

Nincs olyan ember, aki ezt könnyen kezeli. Minden roham halálközeli élményt jelent, minden roham visszataszít a pánik mély gödrébe. Amikor azt hiszed, hogy jobban vagy, akkor egy apró momentum megint elbizonytalanít, és ha bizonytalan vagy, a pánik egyből utat tör magának, olyan, mint a gaz, amelyik a vékonyka aszfaltrepedésekben megtelepszik és növekedésnek indul. Ezt az elején csak rosszul lehet kezelni, kétségbeeséssel, félelemmel, bezárkózással, hitetlenül és a jövőt sötéten látva.

Erősen korlátozott a mindennapjaimban, jó ideig nem mertem tömegközlekedni, a fizetésem egy részét eltaxiztam vagy a kollégáim hordtak kocsival, folyamatos álmatlanságban szenvedtem, hajnalokig ébren voltam. Nem mertem új ételeket enni, mert féltem az allergiás ödémától – egy időben ez is gyakori volt –, minden vészhelyzetet halálos veszélyként fogtam fel, ezért egy abszolút biztonságos, ingermentes életet alakítottam ki magamnak. Utólag visszanézve azt mondhatom, hogy nem élet volt az, hanem vegetálás.”

Minek a hatására kezdtél el dolgozni ezen, hogyan tudtad rávenni magad ennek megoldására, gyógyítására? Hogyan jelent meg a sport az életedben, miért pont ezt választottad kiútnak?

T. R.: „1996-ban lettem pánikbeteg, 1997-ben ismertem meg a későbbi férjemet. Mivel a kórházi kezelés után folytattam a napilapozást, a stressz ugyanolyan mértékben jelen volt az életemben, ez sem segített abban, hogy megoldjam a gondjaimat. Na és az sem, hogy nem mertem szembenézni az elfojtásaimmal, a gátlásaimmal, a félelmeimmel. A párkapcsolatom is nehézkesen alakult, de végül 2002-ben összeházasodtunk és még abban az évben megszületetett a lányom.

Sokan kérdezik, de terhesség alatt nem jelentett gondot a pánik, a hormonok, amelyek ilyenkor termelődnek, szorongáscsökkentő hatásúak. 2003-ban vett fordulatot az életünk, ekkor derült fény a férjem szenvedélybetegségére, egy másodperc alatt omlott össze az életünk. Ugyan sok volt a gond addig is, de legalább hittem abban, hogy egyszer majd lehet jobb. De a szenvedélybetegségnek ez a fajtája nem csak fojtogató, nem csak a jellemet alakítja át, de roppant drága is, ennek következtében nem csak lelkileg és erkölcsileg, de anyagilag is tönkrementünk.

Ott álltam egy egyéves gyerekkel, egy beteg férjjel és a kezeletlen pánikkal, nem sok gondolkoznivalóm volt, azonnal vissza kellett mennem dolgozni, hogy meg tudjunk élni. Sokfrontos harc következett, gyereknevelés, helytállás a munkahelyeimen – hamar több munkám lett, amire az anyagi gondok miatt volt szükség –, küzdelem a szenvedélybetegség és a következményei ellen, valamint ott volt az én pánikom is. Az utóbbira jutott a legkevesebb figyelem, de egy idő után rájöttem, hogy ha én nem vagyok rendben, akkor nem tudok segíteni a többieknek sem.

Egészen a legvégsőkig elmentem, a teljes összeomlás széléig eljutottam, amikor döntenem kellett: vagy belehalok az egyik rohamba, amire egyébként nincs példa, de nekem ekkorra már 110-es volt a nyugalmi pulzusom, vagy teljesen megváltoztatom az életemet. Mivel gyerekként sportoltam, mivel sok amatőr sportoló ismerősöm volt és láttam a példájukat, a sport irányába indultam el. Sokadszori próbálkozásra ragadtam meg először a konditermi edzéseknél, majd később jött a futás is.”

Hogyan segített a sport Neked a betegség leküzdésében, a problémák megoldásában? Mit kellett tenned ezért?

T. R.: „Sokan hajlamosak a sportban csak a mozgást látni, pedig a sport sokkal több, mint egy rendszeresen végzett mozdulatsor. A sportnak az élettani hatásokon túl van lelki hatása és életvezetési hatása is. Nálam az elején az volt a bravúr, hogy ne legyek rosszul edzés közben, közel egy évig csak úgy mertem bemenni a terembe, hogy nálam volt a gyógyszerem, pedig ekkor már nem szedtem rendszeresen feszültségoldót. Aztán az idők folyamán azt vettem észre, hogy nem csak a gyógyszer marad otthon, hogy már lassan élvezem is az edzést, hogy vannak terveim, hogy vágyok mozogni, hogy a félelemnél erősebb az öröm.

Az addig kusza életembe beleköltözött a rendszer. És a hit, ami abból adódott, hogy erre képes voltam, megsokszorozta az erőmet az élet más területein is. Nagyon sok gondom volt még a férjemmel, és én egészen addig vele maradtam, amíg meggyógyult – ez több mint tíz év volt –, de egyre jobban vettem ezeket az akadályokat is. Mert már nem egy rozzant, pániktól sújtott, szorongó ember küzdött az otthoni harcokban, hanem egy olyan nő, aki egyre keményebb edzéseket tolt le nap, mint nap, aki már kimerészkedett futni, sőt, aki úgy kezdte, hogy öt percet vánszorgott a futópadon, aztán hosszas felkészülés után már félmaratont futott.

A sport hatása tehát sosem merül ki abban, hogy a test esetleg fittebb lesz, hanem alapja lehet egy egészen komoly személyiségfejlődésnek. A test ereje – azelőtt folyton beteg voltam, a változást követően jóval kevesebbszer – magával húzza a lelket is, aztán ahogy erősödik a lélek, az lehetővé teszi, hogy a test megint ugorjon egy nagyot a fejlődés útján. Összetett dolgok ezek.”

Megírtad a könyved, több mint 50 ezren követik az oldalad a Facebbokon. Hogyan ösztönözd, motiválod az embereket, hogy küzdjék le a félelmeiket, lépjék át a korlátaikat? Mikor és hogyan, minek a hatására jutottál erre, hogy segíts másokon és általad legyenek képesek felülemelkedni önmagukon?

T. R.: „Az imént említett személyiségfejlődésemet látva a kollégáim ösztönöztek arra, hogy tegyem közkinccsé azt a felhalmozott tudást és tapasztalatot, amire szert tettem az idők folyamán. Aztán ahogy nőtt a követők száma, úgy akartam egyre szakavatottabb lenni, ezért elvégeztem egy edzői iskolát, aztán edzői továbbképzésen vettem részt, étkezési tanácsadónak is kitanultam, majd coach képesítést szereztem.

Annak persze, hogy hosszú évekig férfifeladatokat láttam el, volt ára, több nőgyógyászati műtétem volt és mindkét mellemet le kellett operálni, de ezek a dolgok sem álltak az útjába a tevékenységemnek. Az olvasóimat több módon segítem, levélben bárki fordulhat hozzám, rendszeresen tartok előadásokat, workshopokat, edzéseket már csak ritka alkalmakkor, ezek mindig közösségi megmozdulások. És a könyvemet is azért írtam meg, mert olyan sok a megkeresés és a választ olyan nehéz megfogalmazni egy levélben, hogy úgy gondoltam, papírra vetem a tapasztalataimat, így talán átfogóbb választ tudok adni az útkeresőknek.”

FIGYELEM! A Nagy Sportágválasztó - A SPORT NAPJAI rendezvénynév VÉDJEGYOLTALOM alatt áll. A rendezvénynév részbeni vagy egészbeni jogosulatlan használója védjegybitorlási vétséget követ el!